Harangszó, 1913-1914
1914-01-25 / 14. szám
ioö. harangszó. 1914. január 25. nek. Elhagyása semmi nehézségbe nem ütközik. Lehet valamit szolgáltatni azoknak a halottvivőknek, de feltétlenül másutt, pl. a vendéglőben ; a gyász és siralom hajlékában semmit, itt evésnek, ivásnak helye nincs ! Aki elkíséri azt a halottat a minden halandók utján, az kisérje el felebaráti kötelességből, szivének parancsára, a szeretet és részvét érzelmeivel és ne azért, hogy utána tórozhasson. Ne torral üljük meg a halottak emlékezetét, hanem szenteljük meg azt a kegyelet nemes érzelmeivel szivünkben. Ezt a kegyeletet pedig külsőleg mutassuk ki a temetők és sir- halmok gondozásával és azzal, hogy ne táncoljanak, ne vigadjanak egyesek szeretteik elhantolása után 3—4 hétre! A torral együtt ez a bántó „kegyeletlenség“ is elhagyható. A nagy apostollal szólva, Afiai, nem kellene ezeknek így lenni 1 Mindeneket megpróbáljatok és ami jó, megtartsátok. Igenis tartsuk meg, ami jó, de ami rossz, ami káros, ami helytelen és illetlen, azt hagyjuk el. Ha őseink úgy szokták, azért nekünk nem muszáj hozzájuk esküdnünk, amikor világos elöltünk tarhatatlanságuk. Az első lépés igaz, hogy nehéz, de ha ezt megteszi valaki, a józanabb belátás melléje áll s könnyen megy a tisztogatás munkája; anyagi és erkölcsi haszon, áldás jár nyomába. Nem darázsfészek ez, hogy hozzányúlni nem lehetne; csak akarat, bátorság és szent elhatározás kell hozzá 1 Higyjük és reméljük, hogy az uj esztendő e tekintetben is hoz egyben másban ujulást s többünknek sziv- béli óhajtását boldog valósággá változtatja. Hiszem és remélem, hogy a magyarósdi üdvös „gyülekezeti határozat“ nem marad árván, hanem ahhoz hasonló bonckés másutt (sőt még Magyarósdon is I) kioperál némely káros fekélyt a szokás hatalmas testéből 1 „Akiket én szeretek, megfeddem és megdorgálom.“ Elbeszélés. Irta : Issó Gizella. Meggörnyedt, magános alak bandukol a sivár, havas tájon. A kegyetlen, hideg szél mintha őt választotta volna szeszélyes játéka áldozatául, vadul állja útját, majdnem lehetetlenné teszi előrehaladását. Pedig a nap már rég leszállt, percről-percre seté- tebb lesz a havas pusztaság. „Istenem, meddig sújt még büntető kezed" — sóhajt az agg férfi, fáradt tagjait nehezen vonszolva előre. Meg- megáll, majd körülnéz, hogy nem tévesztette-e el az útirányt. Gyenge szemeivel kutatva néz a szürkeségbe, falut, házakat szeretne látni, de bizony csak csüggedten néz újra maga elé — nincs semmi, amiben a láthatáron a szeme megakadna, csak a szürkeség, a mindig sűrűbb és seté- tebb szürkeség. Ilyen setét, hideg szürkeség uralkodik a vándor lelkében is. Egy meleg, világító valami után vágyódik, ami azt eloszlassa, amitől beteg lelke meggyógyul; ezért a gyógyító orvosságért törekszik most előre, s ez éppen olyan messze van tőle, mint az a cél, mit a havas tájon a szemeivel keresett. Ha teste eléri a célt, ha végre megpihenhet, akkor ott bizonyosan lelke sebére is talál majd gyógyító írt. Igen, ő hiszi, hogy meg fognak neki bocsátani azok, akik ellen olyat sokat vétett. * Z.-i kis paróchia ablakából barátságos lámpafény világít ki a templomtérre. A fiatal lelkész az egyházfi kíséretében éppen most fordul be a kapun. Nehéz beteget gyóntatott a faluban, s most a szomorú funkció után vágyó szívvel siet szerető övéi barátságos, meleg körébe. De ott is nehezen várják ám már a család gondos, szerető fenntartóját. Ifjú neje, a kis fészek éltető lelke mát többször nézett ki aggódva a hideg, fagyos útra, s mikor végre nyílt az ajtó, a belépő édesapát hangos örömmel ölelgették sorra. A lelkész kibontakozva meleg téli bundájából leült gyermekei közé, kik csakhamar térdére másztak s apró kis kezeikkel melengették édesatyjuk hidegtől kipirult arcát, s a hideg pírja hamarosan átváltozott — boldogság pírjává. S az édesanya arcán is visszatükröződött ez a boldogság. Talán ő, aki csendesen nézte a többiek ragyogó arcát, — volt köztük a legboldogabb. Oh, ezért a boldogságért érdemes volt áldozatot hozni 1 Mi is volt az az áldozat ? Most a fiatal asszony lelki szemei előtt újra elvonul a múltak szomorú képe. Mikor néhány éve hire ment városában, hogy ő, a gazdag, mindenkitől irigyelt Kőváry Irén, a nagy kat- holikus Kőváry család egyetlen lánya férjhez megy Z. falu egyszerű lutheránus papjához, azért elhagyja vallását, sőt nem törődik azzal sem, hogy atyja minden vagyonából kitagadja, — az emberek megbotránkozva csóválták fejüket s mondogatták egymás közt: „Nem lesz ennek jó vége.“ De csak meg volt az esküvő, s azóta nem hallották hírét a kitagadott lánynak. Az öreg Kőváry hallani sem akart róla, minden összeköttetést megszakított vele, hiába kérte, hiába könyör- gött, a szíve nem lágyult meg lánya iránt, kinek legnagyobb bűne az volt, hogy gyűlölt lutheránus paphoz ment nőül. Mert lenne hát szegény, koldus, csak ne lutheránus — és még hozzá papi Ezek a gondolatok hirtelen elko- molyították a fiatal édesanya arcát; de mikor odament ő is és sorra csókolta szeretteit, megint csak arra a meggyőződésre jutott, hogy ezért a boldogságért érdemes volt áldozatot hozni. Csendes egyetértésben költötték el aztán az ízletes vacsorát; asztalszedés után a hat éves kis Laci nagy buzgósággal cipelte atyjához annak Íróasztaláról a vaskos bibliát. A lelkész felnyitotta azt és olvasta: „Akiket én szeretek, megteddem és megdorgálom.“ (Jel. 3; 19.) A gyermekek áhítattal hallhatták atyjuk szavait, látszott az arcukon, hogy nem értik, pedig olyan nagyon szeretnék érteni. Most az édesapa átkarolta kis fiait és úgy magyarázta nékik a szent igék értelmét. Óh, most már aztán megértették ők is, hogy a jóságos Isten azért bünteti meg az embereket, azért sújtja nehéz csapásokkal, mert szereti őket, nem akarja, hogy rosszak, gonoszak maradjanak; ha nem szeretné, hagyná őket rosszaknak, hogy majd a másvilágon bűnhődjenek. De nem, az Isten szeret minket, azt akarja, hogy még idejében jó útra térjünk, ő nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Akik egyszeri büntetésre nem térnek meg, azokra még nagyobb, súlyosabb csapást mér — és mindezt azért, mert szereti őket. És ha már elég volt a büntetés, a jóságos Isten gyógyító balzsammal kötözi be a megtért bűnös sajgó sebeit, megvigasztalja, megáldja, — mert nagyon szereti őket. A gyermekek csillogó szemekkel hallgatták atyjuk szavait, de a kis Laci lassankint mind közelebb és közelebb húzódott, s utoljára is ráhajtotta atyja vállára fejecskéjét, s egyenletes lelekzetvétele jelezte, hogy elaludt.
