Harangszó, 1913-1914
1914-01-18 / 13. szám
HARANGS2Ó. változtatni rajta, módosítani s egyszerűbbé tenni igenis lehet 1 A mai formájában, amikor a legtöbb helyen 2—3 napig is eltart, ez is esztelen- ség, oktalanság. Kinek is tartjuk a lakodalmat? Talán az új párnak ? Dehogy ; legfeljebb annak a tiszteletére. Tartjuk tulajdonképen azért, hogy az a meghívott 40—50, vagy 100 ember jól egyék, jól igyék, miként az evangélomi gazdag is vígan lakozék s valóságos „tatárjárás“-t vigyen végbe az örömszülők javai között. Hát kénytelen ezzel valaki ? 1 Mennyivel okosabbak e tekintetben a nagyurak. Adnak egy ebédet, vagy vacsorát s azután széled az egész lakodalmas frekvencia. Pedig ezek erszénye jobban kibírná, mint a szegény emberé, akinek ha van 4—5 — 6 fia, vagy lánya, hát igazán az anyagi romlásnak nézhet elébe. Óhajtja gyermeke boldogságát, de retteg előre a lakodalomtól, amely mindannyiszor egy-egy „anyagi-mohácsi vész“-t jelent számára. Mennyire okos és üdvös dolog volna — ha már egészen el nem hagyjuk is — legalább szerényebb, egyszerűbb korlátok közé szorítani az egész vígságot; amit pedig ezen fölül reá szoktunk költeni, azt odaadni annak az új párnak egy kis „segítő-pénz“-ül. A „fészek-rakás“ nehez munkájában, a kezdet-kezdetén de igen megköszönnék 1 Nagyon helytelen s elitélendő szokás végül a „halotti tor", melyről következő cikkemben szólok részletesebben. MJ Minden szenvedély súlyos betegség. , Elbeszélés. Irta: Novak Gyula. Még a falu legvénebb embere, Darkó Péter uram sem tud visszaemlékezni több ilyen csúfos időre; ez a rettenetes szélvihar meg-meghajlítja még a legerősebb fákat is, annyira, hogy kopár águk a. földet törüli s olyan szomorú, fájdalmas nyögéstől hangzik a közeli erdő, mintha a magas hó alól kisírna az a sok elhervadt virág. Egyszóval rettenetes idő volt biz az; mintha csak ítéletnapja volna. Minden házikó ablakából kipislogott egy szelíd mécsvilág a sötét éjszakába s benn, a meleg szobában, együtt ül a család apraja-nagyja ünnepélyes hangulatban, mintha ezzel is jelezni akarná a nagy napot: karácsony ünnepét. Biró uram megelégedéstől ragyogó arccal szívja makrapipáját s boldogan szúrja meg könyökével az „anyukot“, ha az nem kiséri elég nagy figyelemmel a Laci gyerek játékát, ki már is úgy néz bele abba az új könyvbe, mintha legalább papnak készülne s falni akarná a tudományt; aztán gondol egyet s kitekint a csillagtalan éjszakába. Úgy rémlik előtte, mintha a szél kurjantgató hangokat hozna errefelé, mintha egy rossz hegedű cincogása vegyülne bele a vihar zúgásába. S csakugyan megcsörren a kocsma ablaka s ezer darabra törve hull ki belőle az üveg: valami részeg betyár kiütötte az öklével. — Szegény jó Babosné asszonyom I — sóhajt fel magában biró uram szomorúan — milyen karácsonya van neki! — Miről tűnődik kigyelmed ? — kérdi a felesége. — Csak az piszkálódik a fejemben, hogy nem-e Babos Mihály mulatozik odaát? s ujjával a kocsma tájára bökött. — Nagy ott a lárma, pedig a tisztelendő úr ugyan megtiltotta ezen a szent napon a dorbézolást ! Míg biró uram a mulatozók kilétéről tűnődik, azalatt künn a rideg éjszakában Babos uram kis leánya fut s apró lábacskája mindig jobban belesüpped a magas hóba. Fázik szegényke rettenetesen. Az ócska, vékony ruhácska alig födi be didergő tagjait. Rongyos cipőibe behatolt a hó s vékony szoknyáját ide-oda lebegteti a szél, hogy meztelen lábacskáit még pirosabbra csípje. Ha nem volna az a gyönyörű, aranyos haja, akkor bizony a nyaka is megfagyhatna. Apró, fehér fogait hallani, miként vacognak ; amint a hideg kiprésel egy-egy meleg cseppet a szeméből. De ő csak megy előre a setétben, mintha már hozzá volna szokva a kegyetlen hideg elszenvedéséhez. Megállt végre egy rokkant kunyhó ajtajánál s bemegy annak egyetlen szobájába, melynek szegletében egy fiatal sápadt asszony öltögeti a tűt emésztő szorgalommal. Az a sok apró öltés gyorsan sorakozik egymás mellé s úgy mosolyog vissza a vászonról, mint a fényes gyöngy. Mintha csak képmása akarna lenni annak a sok tiszta gyöngynek, mit a sok fájdalom, nélkülözés csalt ki a szomorú asszony bágyadt szeméből. Amint meglátja kis lányát, egy pillanatra megáll munkájában, magához szorítja a kis fázó jószágot. — Mi hirt hoztál Csókáéktól ? Megadták a pénzt? — Nem édes anyám, azt mondták, ha megviszi a varrást, akkor fizetik ki azt a két hatost. A szegény asszony szive elszorult az üzenetre: — Úgy hát ismét nem ehetünk holnapig — gondolta magában s gyorsan hozzálátott munkájához. Tán el tudja még végezni ma éjjel — holnap reggelig s akkor ismét jól fognak lakni egyszer kenyérrel. Lázas sietséggel varrt. Ujjai megdermedtek a hidegben, lábai fáztak, könnyei majdnem jéggé fagytak szemében, de azért csak varrt. A kis leány áhitatos szeretettel követte anyjának minden mozdulatát ; csendesen, türelmesen meghúzta magát a sarokban. Ha kitekintett az ablakon, látta, miként gyúlnak ki egyenkint a karácsonyfa gyertyái minden szomszéd ablakában ; tudta, hogy most a Jézuska ott van Mol- náréknál, meg Szabó Jánoséknál meg mindenhol . . . csak őhozzájuk nem jön. Pedig ő sem vétett ellene semmit és imádkozik mindennap. . . Lassankint kialusznak a szomszédban a gyertyák. Késő van, nyuga lomra tér mindenki. Rózsika nem tud aludni, gyötri az üres gyomor. — Édes anyám I Minden kenyér elfogyott már ? — Elfogyott minden ennivaló Ró- zsikám. Majd holnap kapsz. Addigra megvarrom ezt Csókáéknak s megfizetnek érte 1 Látja, hogyan hullanak anyja szeméből a könnyek arra a fehér vászonra s hallja azt az elnyomott, nehéz sóhajtást, mely kitör a csüggedt kebelből. Szívét remegés fogja el s a gyermeki szeretet elönti egész valóját. — Ne sírjon édes anyám, hiszen már nem vagyok éhes. — Lefekszik csendesen s el akar aludni, de nem tud. Kis fejében folytonosan egy gondolat motoszkál: miért nem jött hozzájuk is a kis Jézus, mikor mindenhova elment? Miért ad az Isten másnak fehér kalácsot s megtagadja tőlük a fekete kenyeret is ? Töprengéseinek hangot ad : — Miért haragszik ránk az Isten ? — Nem haragszik ránk Rózsika — vigasztalja elfojtódott hangon a szegény anya. — Sőt inkább szeret bennünket I — Oh — sóhajtja magában a kis ártatlan — csak ne szeretne bennünket hát olyan igen 1 Csak úgy szeretne, mint Molnárékat, vagy Szabó Jánosékat. Azoknak szeretetét fehér kaláccsal jutalmazza. 1914. január 18.
