Harangszó, 1912-1913
1913-03-16 / 20. szám
1913. március 16 HARANGSZÖ. 159. A Pistike most a hitvallást teszi le mindnyájuk nevében. Bátran csendül kedves gyermekhangja, amint reákezdi: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.“ — A nagyapja előbb csak a szemüvegét törülgeti, amely mindegyre elhomályosul, majd beárnyékolja szemét és sűrűn peregnek ősz szakállába könnyei. „Hiszem bűneink bocsánatát, hiszem a földöntúli életet“ — s az öreg kétkedőnek reszkető keze a pad alatt titkon imára kulcsolódik, míg elfásúlt szívét csodálatos megnyugvás derűje ragyogja be. Ó milyen jó hinni, együgyű jámbor lélekkel! Nem boncolgatni véges elmével az örökké megfejthetetlent, — nem keresni másban a létnek kútforrását, mint Őbenne, aki a Kezdet és a Vég, akihez visszatérendők leszünk, diadalmaskodva az enyészeten. Óh, milyen boldogság újra megtalálni az Istent, egy gyermekszíven át! „Ma újra hűséget fogadunk“ — kezdi reá a lelkész a szép egyházi éneket, s a gyermekek buzgón vele zengenek. Érces férfihangja betölti a templomot, amint — mikép a vezető darú a madársereget — szárnyalva viszi az Úr zsámolyához az ártatlan lelkek hódolatát. Ha valaki a megindulás e perceiben ráérne megfigyelni az öreg doktort, hallhatná amint lassan, dünyögéssel ő is velük énekel. Halkan, ünnepélyesen búg az orgona, s a gyermeksereg az oltár elé borul, hogy először részesüljön az Ú%- vacsorájának kegyelmében. Meghatottan lép egyiktől a másikhoz a lelkipásztor, s reátéve kezét lehajtott fejükre, megáldja egyénkint kis híveit — egy-egy nagy igazságot, bölcs tanácsot adva mindegyiknek az életre. „Légy hű mindhalálig és neked adom az életnek koronáját.“ „Senkinek gonosz helyebe gonoszt ne fizessetek.“ „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek“ — és így tovább, míg csak a sor véget nem ér, majd az ájtatos csöndben föl- hangzanak a szent igék: „Ez az én testem, ez az én vérem, ezt csele- kedjétek az én emlékezetemre!“ A szép ünnepély véget ért, delet *s üt már az öreg toronyóra. Tódul a nép a templomból kifelé, kis fiát, leányát ölelgeti mindegyik, bőkezű nagynénik, keresztanyák apró ajándékokat osztogatnak, a kis bárókisasszony szép vallásos könyveket oszt szét társai közt e nap emlékére. Tavaszi ragyogás ömlik el a tájon és megelégedés honol a szívekben is. Óh, áldott szeretet, ki ma ünnepet ültél, bár lenne közöttünk örökös hazád! Ha majd hazánk ege újra elkomorúl, Hazánkra tán újra sötét felleg borúi. Magyarok Istene, légy újra mivelünk, És legyen örökké tündöklő az egünk. Szabó Gyula. Olvassátok a bibliát. Március Idusán. Március idusán félre a bú-bánat, Víg öröm, boldogság töltse be hazámat 1 Dobogjon fel a szív, vigadjon a lélek, Magyarok Istene szálljon hozzád ének ! Diadal 1 Diadal! győzelmi mámor, Szálljon fel magasan népem ajakáról! Felejtse bús múltját, s éljen a jövőnek S téli napok után, tavasz napok jőnek. Szabadság 1 szabadság népek régi vágya, Zsarnoki börtönbe voltál rég bezárva. Bilincsben a szellem s a szent egyenlőség, Féregként tiportak áldott testvériség. Rab voltál jó magyar, börtön volt a hazád 1 Gaz, durva erőszak héjaként lesett rád. És ha megmozdultál Tantalus kínodban, Szívtelen zsarnokod lecsapott rád nyomban. Tested közös bajtól, ezer sebből vérzett, Mégis büszke lelked együtt ritkán érzett. Átkos pártviszályok, átkozott büszkeség, Mily hasznodat vette a külső ellenség. A főúr tiporta a szegény jobbágyot, Őt nem segíteni, — leigázni vágyott. Óh, ha mondta volna, testvérem vagy jobbágy, Nem viseltünk volna százados rabigát. Szabadság, testvériség s te szent egyenlőség, Beh sokáig sötét volt rajtatok az ég! A szent jog, a lélek, gondolat, ész, eszme, S minden, mi isteni, bilincsbe volt verve. Sötétség, siralom, pokol volt az éltünk, Jó barátainkban is ellenséget véltünk. Vészes, elkomorult volt a mi égboltunk, Már nem Kánaánban — a pokolban voltunk. Már-már a sötétben végveszéllyel küzdtünk S ím egy új csillagzat jelent meg felettünk Szabadsági Testvériség s te szent Egyenlőség! Örök szép csillagok — s kifényesült az ég. Kinyílt a sok börtön, földre húllt a bilincs, Szabad lett az eszme s a nagy isteni kincs. A lélek! A szellem! Te rég vért szabadság! Egyenlőség, Testvériség! Vezérünk te valál! Ember lett a jobbágy s urából jóbarát! Boldogság, verőfény borítá a hazát! A sok régi bánat sírba lett temetve, Ujjongott a nemzet hazáját éltetve. Felszáradt a sok könny, — nem, nem óh most [is folyt, Aminőt a szív csak nagy-nagy örömben ont! Nem folyt a drága vér, nem csillogott a kard. Isten '. ritka nappal áldottad a magyart 1 Március Idusa! így hívják a napot, Mely szegény hazánkra ily sok áldást hozott. Légy áldott te szent nap ! Tündökölve ragyogj, Örökké ünnepnek üljétek magyarok ! Magyarok Istene e napot Te adtad, Választott népedet új életre hoztad Igazságos szived népét nem feledte, Áldott légy, áldott légy magyarok Istene ! Zsolt. 119., 105. Hol biblia a házban nincs, Tanyát a sátán fitfitt Hl, Hiányzik ott a legtöbb kincs, De Isten nem lel Hajlékai. Március 16. vasárnap, Máthé 26. 69—75. „ 17. hétfő, „ 27. 1 — 10. „ 18. kedd, „ 27. 11—26. „ 19. szerda, „ 27. 27—32. „ 20. csütörtök, „ 27. 33—44. „ 21. péntek, „ 27. 45—56. „ 22. szombat, „ 27. 57—66. „ 23. vasárnap, Márk. 16. 1—8. „ 24. hétfő, Lukács 24. 13—35. „ 25. kedd, I. Kor. 5. 7—8. „ 26. szerda, I. Kor. 15. 12—20. „ 27. csütörtök Zsolt. 118 14—24. „ 28. péntek, Ján. 20. 11 —18. „ 29. szombat, Zsolt. 16. 8 — 11. Bem. Irta: Szabó István. Bölcsője nem e bérckoszoruzta hazában ringott. Annak a lengyel nemzetnek volt a szülöttje, amelynek oly szomorú a története. A galíciai Tarnowban született 1795-ben. Éppen ebben az évben töröltetett ki Lengyelország Európa országai sorából, ekkor osztatott fel harmadszor és utoljára. A népet rabláncra fűzték. A nagy lengyel hősök, kik hazájukért közdöttek, vagy elestek a harctéren, vagy fogságba jutottak. Mások elbujdostak idegenbe, s ott siratták hazájuk elvesztett szabadságát. Csak titkon lángolt még a haza- szeretet tüze az elnyomott szívekben s jobbára csak a nemesi kastélyokban élt még a remény a szabadulás után. Hazája szabadságáért epedő, régi nemesi családnak sarja volt Bem is. A szülői hajlékban szívébe oltott szeretet eltiport hazája iránt lángoló honszerelemmé fejlődött, amidőn a gyermekből ifjú lön s megismerte nemzetének gyászos történetét. Mint akkortájt a legtöbb lengyel nemes ifjú, ő is a katonai pályára lépett, abban a reményben, hogy ezen a téren legnagyobb szolgálatot tehet majd egykor hazájának. Lelkének szép álma nem valósult, Lengyelországra nem jött fel a szabadság fénylő napja, a hatalmas orosz birodalom vérbefoj- totta úgy az 1830/31-iki, mint az 1863-iki lengyel felkelést is. Azonban a Mindenható gondoskodott arról,
