Harangszó, 1912-1913

1913-10-12 / 35. szám

278.

A kisbirtokos osztály valamennyire tartja magát, de a középbirtokos osztály eltűnőben van Erdélyben. Ezt az osztályt pedig nem szabad elbukni hagyni, mert „minden egyes tagjának bukásával a magyarság élő szervezetének egy-egy drága vércseppje vész el, melyet megsanyargatott és vérszegény nemzeti szervezetünk pótolni többé nem képes.“

Beteg a törvényhozásunk is, mert még az örökösödési jogunk is arra való csak, hogy a magyar birtok szétrombolva az ellenfél ölébe hulljon.

Középbirtokos osztályunk érdekében örökösödési rendünkön változtatni, mezőgazdasági hitelszövetkezeteinket fejleszteni, a nehéz terhekkel küzdő földet tehermentesíteni kell. A kötött birtokokat eladó magyar birtokosokat az állam kötelezze arra, hogy Erdélyben vásároljanak erdőbirtokokat. A kisbirtokososztály fennállása biztosítandó, s e cél érdekében 10 millió K vétessék föl állami költségvetésbe, amint már Darányi tervezte annak idején; a szövetkezeteket pedig lássa el az állam elég pénzzel, hogy a veszedelmet ellensúlyozhassák. Végül, ami a legfontosabb, a törvényhozást föl kell szólítani, hogy a birtokforgalomról törvényt hozzon sürgősen.

Adná a jó Isten, hogy ezek a nagy eszmék mielőbb megvalósuljanak s szegény, beteg országunk mielőbb meggyógyuljon!

Tolvajok.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

Gergő késő este botorkáló jó kedvvel tért haza a megboldogult Szigeti Istók halotti torából.

— Hej, Bábil — szólt szaporán pislogatva az öreg atyafi — tégy meg nekem ez egyszer egy kis szívességet ; rikkantsd helyettem, hogy: sejre tyu! Én nem tehetem, ha már temetésről jövök.

— Úgy, úgy, vén oktondi 1 Nem szégyenli magát kend ilyenkor is így jönni haza! ? — szólt Bábi asszony nagy megbotránkozással.

— Szégyelje magát az, aki a halotti tort kitalálta. Csak azt mondom, Bábicám, hogyha netán a Mindenható engem szólítna előbb magához, a toromra bor helyett aludttejet adj mindenkinek, nehogy még danolgatá- sok s hejehuják kísérjenek a meny- nyei utamra.

— Nono 1 a kend mennyei útját rég beseperte a fergeteg, ellenben a pokolba vezetőt jól kiegyengette.

HARANGSZÓ.

— Ne félts engem attól az úttól, öreg virágom 1 Majd jó kordovány csizmát huzol a lábamra s elbotorkálok azon a rossz utón is.

— A kend csizmáját pedig ép’ elhegedülte Szent Dávid. Nem lesz biz’ az idén fejelt csizmája. Odaveszett a fejelés ára : megfulladt a hizóludunk egy szem kukoricától. Holnap majd lakmározhatik ludpecsenyét.

Gergő első pillanatra látszólag megdöbbent, de aztán nagyot legyintett kezével s mosolyogva mondta:

— Sebaj, ha nem lesz fejelt csizmám ! Lesz helyette új. Ludpecse- nyében pedig nem fognak vásni a még meglevő fogaid, Bábi. Megveszi azt valaki drágán tőlem.

— No, olyan ostobára nem fog kend találni!

— Majd ide talál az, aki megveszi ; — mondta Gergő s még azon estén ludfészket készített szalmából a tornácba, a ludat pedig úgy helyezte oda, mintha aludnék. Nyitva- tárva hagyta aztán az utcaajtót és a kertajtót. Maga pedig öreg szűrébe bujt s egy jókora husángot szorongatva kezében, a konyhából lesett ki holdvilágos éjszakába.

És akit várt, az nem várakoztatott sokat magára. Kertekalja felől mezítláb lopódzott le az udvarra s gyakorlott szeme azonnal meglátta a tornácban levő, elemelhető portékát. A ludhoz surrant s mielőtt felemelte volna, egyet csavart a nyakán, nehogy valami áruló zajt csapjon.

No, ha a lúd nem is csapott zajt, csapott más valaki. Gergő husángja csapódott nagy csattanással a tolvaj hátára.

.— Mi az istennyila ! ? — ordított fel a tolvaj.

— No, nem az Isten csapott rád a nyilával, gonosz tolvaj, hanem csak én ezzel a kis pálcikával (vastagabb volt, mint a karja.) Vagy, nini!... te vagy az, Vendel, — ismert Gergő a tolvajra. — Ej, ej, Vendel, hát ludpecsenyére fájt a fogad I Hát ’iszen azt meg is kapod. Az már a tied. Megszerezted. Hanem annyit mondhatok, hogy egy kis koplalás lesz a lakmározás vége....

— Bocsáss meg, Gergő pajtás! Ne jelents löl! többet nem teszek veled ilyent! — fogta Vendel könyörgésre a dolgot.

— Azt elhiszem, mert Tűncs is több ludunk ennél. Különben nem vagyok én kőszívű, fizess tíz pengőt: megszabadulsz a börtöntől s aztán ráadásul tied a pecsenye is.

1913. október 12.

— Jaj, pajtás, sok pénz az! Hol vegyek olyan rengeteg pénzt ?I

— Hohó, inkább kevés az egy tolvajnak. Különben miért alkudozzak veled ? Ha nem tetszik neked az ilyen olcsón való szabadulás, alkudozz majd a bírósággal.

— No, jó, majd reggel megadom a tíz pengőt s a lúd sem kell! — igyekezett Vendel az utcaajtó felé s a földre eresztő a ludat.

— De azt már nem hagyod itt, öcskös. Ami a tied az a tied! — nyomta Gergő a ludat Vendel kezébe.

Épp akkor érkezett a nyitott utcaajtóba két éjjeli bakter, nyugodalmas jóéjszakát köszöntve be az alkudo- zókra.

— Adj Isten, atyafiak I — fogadta Gergő a köszönést. — Ép’ jó, hogy itt vagytok egy kis tanulságra. Vendel pajtás éppeg most vette meg a ludamat tíz pengőért. Azt mondja, hogy holnap reggel megadja az árát.

— Tíz pengőért egy hitvány ludat ? Csak nem habarodott meg! — csodálkoztak a bakterok.

— Hát tudjátok, azért drágább egy kicsikét, mert éjjel vette meg tőlem s aztán hát, no ... egyedül volt a vételnél — ő, meg a lúd. Értitek úgyis, no 1...

— Ahá, így már értjük, hehehe I — nevettek a bakterok. Vendel pedig valamiféle áldást morogva magában, elsompolygott a luddaí. S másnap reggel pontosan beállított Gergőhöz a tíz pengővel.

Gergő, amint markában érzé a ludon szerzett csizmaárát, így fedte meg társát:

— Látod, Vendel, így jár, aki hamis utón járl Drága pénzedet kóstálta annak a veszett ludnak a pecsenyéje . ..

Evangélikus népünkhöz.

Isten kegyelméből befejeztük a Harangszó 111-ik évfolyamát s a jövő számmal megkezdjük a lV-ik évfolyamot. Az évforduló alkalmával hálával telt szívvel gondolunk arra a jó Istenre, ki mindeddig megsegített, s munkánkhoz erőt és kitartást adott.

Hálával és köszönettel gondolunk munkatársainkra, kik bennünket támogattak s lapunkat írásaikkal gazdagították.

Köszönjük a lelkész, tanító, gondnok uraknak, hogy lapunkat terjesztették, kiosztották. A jó Isten áldja meg őket buzgóságukért 1 '• Istenbe vetett bizalommal lépünk