Harangszó, 1912-1913
1913-08-03 / 30. szám
1913. augusztus 3. HARANGSZÓ. 239. Sággal reájuk locsoltak, csak olybá vették a mohó lángok, mintha olajjal élesztgették volna őket. Jobban csak a még ép, de veszélyben forgó házak mentésére gondoltak hát, vizes pongyolákkal védve azokat. Egy-egy füsttől, koromtól fölismerhetetlenné vált férfi áll a veszélyben forgó ház tetők mindegyikén készen, hogy tüstént eloltson minden odareppenő szikrát. Folyton hangzott rekedt kiáltása: «Vizet, vizet I“ s a rémülettől félig halálra vált asszonyok fejvesztett rohanással cipelték a vizet óriás dézsákban, kannákban, hogy kézhez adva a zür-zavarban újra eltűnjenek. „Segítség, segítség!“ sikoltott bele a vészharang éles szava a nagy riadalomban a Józsi kezétől rángatva, „segítsetek mert elveszünk!“ — s köröskörül a szomszédos falukban a készülődésre hivó trombitajelzés felelt. Rémületes a tűz akkor is, ha büszke palotasorok közt dühöng pusztítva, de legmegrendítőbb Isten csapása még akkor is, ha a nyomorult viskókat égeti porrá, melyeket — mint fecske a fészkét — sárból rakott magának a szegény ember, hogy kis családjának menedéke legyen s ahová össszegyűjtötte téli kenyerét melyet a nyár hevében keresett magának homloka verejtékével, két kérges tenyere nehéz munkájával. »Segítség! Segítség!“ Már száguldanak veszett futással a vásárról jövők, kiket a vészkongás útban talált és rohannak be házaikba, hogy menthessék, a mit még menteni lehetne. Óriás batyut cipel egyik, nagy zsák gabona terhe alatt ros- kadoz a másik, amott egy asszony fejét vesztve üres lisztes ládát cipel, míg bennt veszni hagyja féltett ágyneműjét. Józsi is abbahagyja már a kon- gatást s a Juliskáék vagyonkájának megmentéséhez lát, mert már azok házába is belekapott a tűz. Máskor oly ügyetlenül csetlő-botló lábaival, most fürgén, mint a mókus szaladgál föl s alá a létrán és szerencsésen sikerült letakarítania mindent a padlásról, melynek már a teteje égett, a kenyereket, a lisztet, még az üres zsákokat s a ponyvát is. A szobából is kihordtak mindent, csak a nagy asztal maradt bent, ha be talál égni a tetőzet, az bizony odavész. Kimerültén lihegve támaszkodik Józsi egy fához, ép most cipelte ki az utolsó darabot a füzes alá, Rozá asszony s a gyerekek ott sírnak kö , rülötte. E pillanatban terem közöttük halálsápadtan Juliska, az ura elmaradt a kerecseni korcsmában, hogy ősi szokás szerint egy kis áldomást igyék a Zsömle új gazdájával a sikerült vásár örömére, az nem is tud itthon a nagy veszedelemről. De ő neki nem volt nyugta, csak előre sietett, s teremtő jó Isten! mire érkezett! A házuk ég, azt mondják, már a padlás is beégett, de csakhogy ti megvagytok épen, kis magzataim! Itt vagytok-e csakugyan mind, Juliska, Évike, Pista, Bandi — irgalmas ég, — a Bandi nincs itt, hol van az a gyerek ?! Bandi volt a második fiú, szép, kékszemű kis fickó, az idén kisérték föl először iskolába. „Hová lehetett?“ rémüldözik az öreg asszony ,még ebben a percben is itt volt, mindig terelgettem őket. Bandi — kis szógám — hol vagy? „ Aligha el nem szökött az ábécés könyviért,“ szepeg Juliska, az asztal fiában volt, igen bánta, azt mondta, nem hagyja elégni a világért se.“ Az asszony egy pillanatig rémülten mered a kis leányra, aztán hirtelen sarkon fordul s fut vissza a falu felé sebesen, mintha szárnyai volnának, hogy kimentse kis fiát a halálos veszedelemből, vagy elpusztuljon vele együtt. Egy dobásnyira előtte lohol egy nagyfejü cingár alak, a szegény Józsi, ki már a kis leány legelső szavainál, hasonló szándéktól űzetve elindult. A Juliskáék házának teteje magasan lobogva égett; körülötte' nyüzs- gött, zsibongott a sok nép, de a nagy füsttől, rettenetes hőségtől megközelíteni nem lehetett, e gomolygó füstfelleg oltalma alatt osonhatott be mégis a kis fiú észrevétlenül a házba. Utat törve magának a tömegen át, lerázva magáról a kezeket, melyek visszatartanák, Józsi mégis berohan az égő ház ajtaján, — ijedségtől, hőségtől elaléltan ott fekszik a kis fiú a szoba földjén, fölötte lassan hajlik alá egy égő gerenda. Nem a gyermeket, csak a Józsi nagy fejét érte, amint fölébe hajolt, hogy karjaiba emelje. Még ki tudta vonszolni végső erőfeszítéssel, az udvaron már vizes lepedőkbe burkoltan, s folytonos víz-sugártól kísérve, elszánt férfiak jöttek elibük, s miközben nagy robogással trombitaszóval jöttek méhraj módjára meglepve fecskendőiket a vidéki tűzoltók — a sebesültet s a gyermeket szép vigyázva biztos helyre, a kertek alá vitték. A fiúcska hamar magához tért, egy korsó víz az arcába borítva, elég volt neki. „Hol a könyvem?“ volt akkor is az első szava, pedig ott szorongatta görcsösen összemarkolt kis kezében. A Józsinak már sok mosdatás, élesztgetés kellett, mire életjelt adott magáról, de akkor is olyan fájdalmas nyögés volt ez, minőt a halálra sebzett vad hallat. Ott feküdt szegény Józsi a száraz gyepen, a sok siró asszony, gyerek, kedveskedő szóval élesztgette, Juliska mellette térdepelve, hideg borogatást rakott homlokára, a megmentett gyermek az arcát csókolta, mely mind sze- lidebbre, mind nyugodtabbra vált. Már sikerült megfékezni a tüzet, — jó az Isten, még ha büntet is, amit egyik kezével elvesz, majd visz- szaadja gazdagon, csak higyj, remélj! Mikor engesztelve szétáradt a félig elpusztult falu fölött az estéli harangszó, akkor szállt föl a Józsi árva lelke is teremtőjéhez, ki legcsekélyebb alkotását is meg tudja dicsőíteni, a szeretet magvát ültetvén belé. Ki merné azt állítani, hogy az utolsók legutolsója, a szegény Józsi hiába élt ?! Dr. Králik Lajos f. 1913. júl. 8-án hunyt el Pozsonyban dr. Králik Lajos ügyvéd, ev. egyházunknak hű fia és nagylelkű jótevője. Mint budapesti ügyvéd, korán lépett egyházunk szolgálatába. Először a budapesti német egyház presbytere, majd a magyar-német egyház és a főgimnázium felügyelője, míg később a bányakerület főjegyzője volt. Budapestről való elköltözése után mint a hontmegyei egyházi törvényszék bírája, végül Pozsonyban mint az ottani líceum iskolai tanácsának tagja fejtett ki áldásos működést és két ízben az érettségi vizsgáló bizottság elnöke is volt. Nagyszámú adományai közül felemlítjük, hogy 4000 koronát adott a pozsonyi líceumnak, 1000 koronát az ipolysági ev. templomnak, legújabban pedig 10.000 koronás alapítványt tett az aszódi ev. leánynevelő intézetnél. De egyébként is ő meg fenkölt lelkű neje minden alkalmat megragadtak, hogy segítsenek azokon, kiket mostohább sors ért, kivált azonban egyházunk intézményeit keresték fel fáradhatatlan áldozatkészségükkel. Azonban még ebben a jótevésben, 1 áldozatkészségben és az egyház ér-
