Harangszó, 1912-1913

1913-07-20 / 29. szám

230.

HARANGSZÓ.

1913. július 20.

essék: hát nem lehetne a bajon segíteni? Megmenteni azt a sok tudatlan teremtést a biztos bukástól, eligazítani a helyes úton, ellátva jó tanáccsal ? Lehet! S hogy lehet, bizonyítja a vasúti misszió, mely épp ezt tűzte ki megoldandó feladatául. A nagyvárosban vadidegen leány nincs egyedül, mert várják már az állomáson a vasúti misszió hölgyei. Figyelmeztetik a hamis barátokra, a báránybőrbe öltözött farkasokra, kik a lányok tapasztalatlanságából hasznot akarnak húzni, gyakran a legkapzsibb és szemérmetlenebb módon. Ott állnak nap nap után a kijáratnál őrt s tűrnek nem egy gúnyos pillantást, szánalmas lenézést, megvetést, olykor durva megszólást is — szeretetből. Örömmel végzik szolgálatukat. Nekik elég jutalom, ha látják, hogy barátságosan s szeretettel adott tanácsuk megvidámította a vigasztalan teremtést, szomorúságát s könnyét örömmé változtatta, nekik elég az a tudat, hogy megmentettek ártatlan gyermeki lelket a romlástól 1 Nem is unatkoznak, hisz minden óra valami újat hoz számukra. Itt eligazítanak egy lányt illetőségi helyére; ott elkísérik rokonaihoz; jegyet váltanak számára s gondoskodnak csomagja föladásáról ; nemzetközi szervezetük lévén, városról-városra, országról-országra megadják neki a biztos útbaigazításokat s utasítják kézről-kézre a következő vasúi misszió hölgyeihez. Az egylet számtalan röpiratot, felvilágosító iratot ad ki, melyből az egyedül utazó nő megtudja, hogy hol kaphat éjjelre tisztességes és olcsó lakást, élelmezést . .. stb.; ha állása nincs, azt is ingyen közvetítik a vasúti misszió hölgyei. Meghívják az egyedülálló fiatal lányokat körükbe, hogy szabad idejüket ne az utcán, hanem vallás-erkölcsi építő környezetben töltsék; megadják nekik az illető városban tartott istentiszteletek sorrendjét is, még pedig kinek-kinek vallása szerint. A vasúti misszióban katolikusok és evangélikusok közösen dolgoznak, mert nem azt nézik, ami elválasztja őket, hanem azt, ami összefűzi. Dolgoznak és mentenek, mert szeretnek és szeretnek, mert hisznek; munkájuk a szeretetben dolgos hit munkája.

Ez a vasúti misszió.

Nálunk is megvan ez az intézmény nagyobb városainkban, de biz ritkán hallani róluk; mintha nálunk nem menne úgy a dolog, mint ahogy mennie kellene. Azt mondják, hogy nem igen ismerik még mifelénk ez

intézményt s nem is veszik igénybe. Ez bizony baj ugyan, de ne azt a tanulságot vonjuk le belőle, hogy hagyjuk abba, hanem ismertessük meg, hogy mennél többen vegyék igénybe s így fölvirágozzék; vigyük be a köztudatba, hogy mily áldással dolgozhatik a vasúti misszió, ha életerős fává izmosodik. — Azt is mondják a belmisszió ellenzői, hogy ami jó idegen országban, az nem okvetlen jó Magyarországon ; hogy idegen talajban átplántált növény más talajban nem fogamzik meg, hanem elfonnyad. Elfonnyad — tudom — de nem azért, mert a talaj nem neki- való, hanem mert a talaj még nincs jól megművelve. Elvégre mindent visszautasítani azzal, hogy a magyar természetnek nem felel meg, nem lehet, de nem is tanácsos a magyarság szent jelszavát ilyen különös kibúvásokra felhasználni. Megfelel a magyar természetnek is a misszió, csak meg kell vele barátkozni s a barátságból szivbeli, szerető, nemes viszony fog kifejlődni. És jelenjék meg a misszió — akármelyik legyen is az, — magyar nemzeti ruhában, magyar nemzeti sajátságokkal — egyszóval magyar nemzeti formában; formában mondom, mert tartalma, lényege örökre s mindenhol változatlan : a szeretetben munkás hit, ami végeredményben isteni természetű. A missziót kifogásolók érvei ellen mi egy jó régi példaszót hozunk fel: a munka vizsgálja a szívet. A bel- és külmissziói, egyszóval az egész misz- sziói munka is a szívet vizsgálja. Nézzünk missziói munkánkra és nézzünk szívünkbe. Mit látunk ? Nem azt látjuk, hogy a misszió, ami a szeretetben munkás hit, nem felel meg nekünk, hanem mi nem felelünk meg a missziónak; ez az igazság!

Szegény Józsi.

Elbeszélés. Irta : Farkasnó Kenessey Gizella.

Még ott ringott a levegőben a harmadik harangszó utolsó kondulása s már kiáradt az orgona búgó hangja a kis falusi templom nyitott ajtaján.

Több mint valószínű, hogy az a pompás orgona, melyet néhaivaló Nagy Károly ajándékozott a jó aachenieknek, úgy szerkezet, mint kiállítás dolgában különb volt ennél, de nagy kérdés, hogy a vezekényiek elcserélték volna-e a maguk rokkant hangszerével, mely apjuk, nagyapjuk koporsójánál intonálta a gyászos

halotti éneket: „ Már elmegyek az örömbe... “ s tanúja volt ifjú szívük felbuzdulásának, mikor a konfirmáláskor egy szívvel-lélekkel reákezd- ték: „Ma újra hűséget fogadok“.

A régi templom szúette gerendákból összerótt mennyezetével, az ólomkarimákkal sok részbe osztott kicsiny ablakok, a kopott bársonyterítő födte oltár, mindezek oly jóleső összhangot képeztek a régi orgonával, különb hangszer talán nem is illett volna ebbe a környezetbe. Holmi hosszú sörényű zenevirtuóz talán méltatlannak ítélte volna nagy tudományához, de a kis kopasz iskolamester teljes odaadással dolgozott rajta; mikor először melléje ült, akkor még — hajh! neki sem volt szüksége a bársony sipkára s szívében tarkább remények incselkedtek, mint a szivárvány foltok, melyeket a csillár prizmáin megtört napsugár a padokra vet.

Régen volt — virágnak, reménynek hervadás a sorsa, s a sír csak ritkán fogadja ölébe, a ki legjobban odakivánkozik; onnét a padokból sok büszke fiatal fej hanyatlott azóta örökös álomra, reszkető szavával a kis iskolamester most is odafönn énekelget, sok haloványképű asszony zarándokol ki a temetőbe újra meg újra elsiratni szíve gyermekét, s a senki fia, a félkegyelmű szegény Józsi, évek hosszú sora óta tapodja ott fönn az orgonát, pedig életében se másnak, se magának nem telük semmi öröme 1 Idők folytán szinte hozzátartozott e furcsa alak a vén orgonához; megszokta mindenki, hogy nagy bozontos fejét széles mosolygásra torzult szájával, ott lássa föltűnni, majd alábukni az orgona nyomó szerkezetén állva, hogy ha egyszer elmarad, talán csak az tűnt volna föl.

De ő nem maradt el. Ha tél, ha nyár, ott találja őt a hajnali óra minden ünnepen a torony aljában gubbasztva, hogy ha majd jön az egyházfi csörömpölő kulcsaival és kinyitja a templomot, elsőnek osonhasson be oda, s fölbotorkálván a lépcsőn, elfoglalhassa helyét az orgona mögött. Pedig úgy se tenné neki ezt senki se vitássá. Mintha e fejletlen, szunnyadó léleknek ösztönszerű szüksége volna arra, hogy valami módon kifejezze hódolatát a minden világok Urának, kihez ő egyetlen gondolattal föl nem ér, de létezésének sejtelme bedereng még az ő éjszakájába is.

Együgyü szívvel nyomván az or-