Harangszó, 1912-1913
1912-11-10 / 3. szám
20 HARANGSZn. 1912 november 10 niök. Ha az anya evangélikus, az atya pedig katholikus, akkor a lányoknak minden körülmények között evangélikusoknak kell lenniök s ha a szülők akarják, a fiúk is azok lehetnek. Az egyetemes gyűlés eme határozatát a felsőbb fórumok is jóváhagyták s ezentúl ez szolgált zsinór- mértékül a kereszteléseknél. Ezek a szempontok mindaddig irányadók voltak, mig 1868-ban az Lili. t.-c. 12. §-a a vegyes házasságból született gyermekek vallására vonatkozólag a következőkép intézkedett: „A vegyesházasságból születendő fiúk atyjuk, a lányok pedig anyjuk vallását követik.“ A 13. §. eltiltja a reverzálist. A 14. §. szerint a szülők elhalálozása sem változtathat a gyermekek vallásán. A 15. §. értelmében a gyermek csak 7. életévéig követheti áttérő szülőjének vallását. A 16. és 17. §. értelmében a házasságon kívül született gyermekek is a 12. §. intézkedései alá esnek, ha t. i. később atyjuk által elismertettek s a házasság által törvényesít- tettek. Ez a törvény bármennyire is kielégítette a józanul gondolkodókat s nyilván magán viselte a felekezetek egyenlőségének és viszonosságának elvét, mégis szálka volt a katholikus klérus szemében, amely az elmúlt századoktól elkényeztetve, a kereszteléseknél a vegyes házasságból született összes gyermekeket a katholikus egyház javára akarta megnyerni. Bár hatályon kívül helyeztetett a re- verzális, a kath. klérus a gyóntatószékben és a szószéken minden befolyását felhasználta. Régi szokáson alapuló jogait gyakorolva, papjaitól írásbeli ígéreteket követelt, hogy a vegyes házasoktól született összes gyermekeket igyekeznek a katholikus vallásban neveltetni. A prot. papság s az egyetemes gyűlés egyaránt tiltakoztak a törvény ilynemű kijátszása ellen. Ebből később az összeütközések és perek végtelen sora keletkezett. Sok kath. lelkész, bár a polgári bíróság el is Ítélte, nyíltan hirdette, hogy lelkiismerete sugallatát követi, midőn a vegyesházasoktól született gyermekeket saját egyháza számára akarja megnyerni. íme, az egyenlőség és viszonosság elvétől áthatott törvény ismét csak ábránddá vált s a felekezeti béke ismét veszélyben forgott. A törvények előbb említett kijátszásánál nekünk protestánsoknak csak az szolgálhatott vigaszul, hogy a reverzális a törvény előtt érvénytelen volt s hogy a kath. lelkészek ilynemű törekvései sok helyen meghiúsultak. Mivel a hivatalos közegek legtöbb- nyíre tehetetlenül állottak a katholikus klérus önkénykedéseivel szemben s a viszonyok mindinkább tarthatatlanokká váltak, 1894-ben megszületett az u. n. egyházpolitikai törvény. Folytatjuk. A fáraó és a szegény özvegyasszony. Irta : Farkas Mihályné. Régi történet, szép és tanulságos, íme — hallgassátok: Élt egykoron messze Egyiptomban egy hatalmas fejedelem, aki sok millió nép fölött uralkodott; se szere, se száma nem volt kincsének, marhájának, és diadalmas csatákban, alattvalói hulló vérével írta be nevét a történelem könyvébe. De még mindig félt, hogy a feledés pora fedi majd emlékezetét, ha egyszer sírba száll, azért elhatározta, hogy egy soha nem látott pompájú templomot emeltet a maga Istenének, és annak homlokzatára véseti majd arany betűkkel a nevét. Királyok szándékát nyomon követi a tett. Az ország legnagyobb építőmesterei tanácskoztak a remek épület tervén, s ezer meg ezer munkáskéz mozdult serényen, hogy megvalósítsa azt. Mire a Nílus jóvoltából második termését hozta az áldott föld, már büszkén emelkedtek égnek az óriás falak. Fáraó nagy kedvét lelte terve megvalósulásában ; aranyos hintójábán ülve — melyet rabszolgák hordoztak vállukon — személyesen ügyelt föl az építés munkájára, és mert a siker dicsőségében senkivel osztozni nem akart, szigorúan megparancsolta, hogy senkitől, semmiféle ajándékot e-célra elfoeadni nem szabad. Történt pedig, hogy egy szegény özvegy-asszony, ki sanyarú munkával tengette napról-napra életét, tanúja volt e nagyszerű munkának, és ellenállhatatlan vágy támadt szívében, hogy ő is valamivel hozzájárulhatna az Ür házának építéséhez. Volt egy fillérje, egy marok szénát vett rajta és odavetette azt az ökrök lábai elé, amelyek az óriási márványoszlopokat cipelték társzekereken a templom előcsarnokához. Megpillantá ezt a fáraó és nagy haragra gerjedt. — Egy intésére a poroszlók trónja elé hurcolták aTe- megő asszonyt. „Hogy mersz akaratommal szembe- szállani, vakmerő ? I kiálta reá — „vagy nem tudod-e. hogy magamnak kívánom a dicsőséget, hogy az Urnák e hajlékát fölépítsem az utolsó tégláig ? És íme, te kijátszód parancsomat, alattomosan táplálva barmaimat?!“ „Szüntesd haragodat, óh, életnek és halálnak ura“, esdekelt az özvegy — „dicsőségedben osztozni én nem kívánok. Hisz milyen csekélység az én adományom és nem is tud arról senki, nekem pedig nagv öröm, hogy e parányi hálaáldozattal szolgálhattam az Istennek, aki nekem mindent adott I “ Megilletődve az asszony alázatos lelkületén, bántatlanul bocsátá el őt színe elől az uralkodó, a templom pedig csakhamar elkészült, márvány, arany és drágakő, egy tökéletes műremek. A bejárat fölött pedig ott tündökölt a fölírás: ,.Fzt a templomot építé az Ur tiszteletére Ramses fáraó, Egyiptom királya, ő egyedül és senki más.“ Másnap összegyülének a főpapok és a tengernyi nép, hogy nagy ünnepséggel fölszentelnék a templomot. És íme, midőn a márványtábláról lehullott a bibor-lepel, megdöbbenve látta mindenki a csodát. Egy titokzatos felsőbb hatalom megváltoztatta az írást, és a homlokzaton ez a kijelentés állt: „Ezt a templomot az Ur tiszteletére építé Ramses fáraó, egy szegény özvegy-asszony segítségével.“ A fáraó pedig magába térve megértette az intést. Megértette, hogy az Isten többre becsüli a szegény fillérjét, mint a gazdag dús ajándékát, ha nem hivalkodásból, hanem igaz szívből ered, és megértette, hogy a királyok is csak porszemek, s dicsőség csupán Őt illeti, az Örökkévalót. Búcsúbeszédhez előírna. Kisapostag, 1912. okt. 20. Kegyelőmnek atyja, jóságos Istenünk! Jóvoltod hijjával semmit se tehetünk, - Te szólítasz elő s megáldasz élettel, Földi pályánk során kisérsz szeretettel, Nálad van az áldás, kegvelem és jóság, Nálunk szo'gáidnál pedig a gyarlóság. A meddig kegyelmed kisért harcban, vészben, Megállottám, Uram, halálos örvényben, Nem csaphattak össze jámbor szolgád felett Tarajos hullámok,' angyalidnak kellett Életem törékeny sajkáját védeni, Hullámtorlaszokból békepartra tenni. Hála, örök hála ennyi kegyelmedért, Papi pályám során elért sikerekért, A meddig csak élek és ez a szív dobog, Érted harcba szállni ezentúl is fogok S egykor ha rám borúi az én sírom halma, Ott is rólad leszen a te szolgád álma. Margócsy Kálmán.
