Harangszó, 1912-1913
1913-06-22 / 27. szám
HARANGSZÓ. 1913. június 22. 2 lß. egyhangúan neki szavazták oda a jutalmat. A hős mostohának testéből két alkalommal vágtak ki eleven darabokat, egyszer huszonötöt, másszor tizenegyet. Szegény asszony maga szinte nyomorékká vált miatta, de sikerült megmentenie kis mostohafiát az életnek. Különben, úgylátszik, nemcsak Manouvrier asszony, de a férje is „derék“ ember, mert, mint kiderült, szerénytelenségnek tartotta, hogy feleségére szavazzon a nagy versenyben és — másvalakire adta szavazatát — egy bányászra, ki a beomlott tárnából kimentette több társát. A férj nem akart feleségére szavazni. A húszezer frankos második dijat egy Lausac nevű posta-alkalmazott nyerte el, aki három év előtt a főposta égésekor emberfölötti bátorsággal mentette meg több társa életét. íme, az igazi hős! — Megteszi a szép, nemes cselekedetet nem haszonlesésből, nem dicséretért, hanem hogy segítsen, hogy jót tegyen szegény embertársán 1 Bárcsak követnék a példát minél többen 1 Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119., 105. Hol tilhlla a Házban nincs, Tanyát a sátán ütött otí, Hiányzik ott a legtöbb kincs, De Isten nem lel bajlékot. Június 22. vasárnap, Ap. csel. 22, 22 — 23, 11. ff 23. hétfő, „ n 23, 12—35. ** 24. kedd, „ r) 24, 1—21. y> 25. szerda, „ 24, 22-27. yy 26. csütörtök, „ n 25, 1 — 12. 27. péntek, „ » 25, 13-27. » 28. szombat, „ n 26, 1—18. n 29. vasárnap, „ » 26, 19—32. V 30. hétfő, , y> 27, 1- 26. Július 1. kedd, „ D 27, 27—38. » 2. szerda, „ » 27, 39—28, 6. * 3-. csütörtök, „ 28, 7—16. n 4. péntek, „ » 28, 17—31. • » 5. szombat, Salam. példab. 1, 1 —19. Nem ver az Isten bottal. (Korrajz az orosházi nép életéből.) Irta : Veres József. (4. folytatás.) — Hallottad-e fiam, de hová beszélek, hogyan hallottad volna: a Magá- nakvaló esküdt uram, nem esküdt ám már, boszuálló eljárása fölgerjesztette ellene a haragot, elcsapták, nem eszi a község kenyerét, nem issza a község borát (régente az elöljárók a községházán, a község költségén kapták élelmüket), magáén él, ha ugyan a betevő falatot is nem sajnálja magától ; nincs áldás sem a földjén, sem a kezemunkáján, sem a családján; a mi földünk, — már csak annak mondom — pedig hej! dehogy a mienk! — nem terem neki, a fia kocsmaajtónyitogató, édesapja szomo- rító; csak az áldott lelkű Julinkája imádkozza el fejéről az Isten verését, engem is az szokott vigasztalni; hányszor elmondta már sírva nekem: miért nem togadtad szavát, miért nem menekültél el azon az éjszakán valahová?! Ma délután is itt járt, hogy azt mondja: olyan jó az ut, édesapja tegnap Makóra ment deszkáért, Bandi bátyja meg Szénásra indult a birkát megnézni; hoz a vacsorához egy üveg jó vörösbort. De voltaképpen nem azért járt ám itt. Meg is mondta később az igazi okot, nagy tétovázás után; arra kért, mondanám meg neked, ne átkozd édesapját azért az éjszakáért, régen szánja, bánja már, jóvá is tenné, ha lehetne ; nincs egy nyugodt éjszakája, édes álma. Imádkozik érted minden este, ne veresd tovább az Istennel, úgy is veri az, ha nem is bottal; mintha most is mondaná, valahányszor összeesett apjára néz, mikor a házuk előtt akkor eldaloltad — s bizony megfogta a szavad: Megveri az Úr Isten idővel, Ki a szegényt elfogatja erővel.- Azt daloltam édes anyámasszony! Mondja meg Julinkénak kigyelmed, hogy most már nem dalolom, megnyugodtam az Isten akaratán, de meg a kapitány ur is biztat, hogy kiszabadít édesanyám kenyérkeresőjének. Megtudta, hogy én nem voltam sem szurkoskezű, sem verekedős, csak boszutól való félelemből árultak és fogtak el. Haza kerülök én nemsokára, itthon is maradok, A szél besüvöltött a kéményen, rázta a két araszt magas és széles ablak üvegeit, s hiába volt általános szokás szerint kívülről homokkal, fürészporral az alja betömve, rongy- gyal körül dugdosva: tódult be a hideg, még a födél fája is megcsikor- dult eresztékeiben ; közben elkezdett hullani a hó igen sűrű pelyhekben. Reggelre kelvén, alig tudta Jóska a konyha, meg az istálló ajtaját kinyitni, úgy eltorlaszolta a hó, mit a förgeteg nagy rakásokba hordott össze a falak mellett. A kutyáját ki nem verte volna lelkes ember ilyen ítéletidőben, de a katonának — se hideg, se meleg, — ha megfujják a trombitát ; korán kell indulni Komlósra a századnak. A szél olyan erővel dühöngött egész éjjel, hogy fákat tördelt ki, háztetőket vetett le, s azok mellett áthághatatlan hótorlasz képződött. Nehezen tudtak a huszárok összevergődni, de menni kellett. Bezzeg nem volt most nézőjük az indulásnál, s aki az ablakból utánuk nézett is s látta őket a süvöltő széllel küzködve elléptetni, megborzadt az Isten kisértéstől. — No fiuk, — szólt a főhadnagy, — hát most már láthatjátok, hogy az idén se ette meg a kutya a telet; kikaptuk egészben egyszerre a telet: induljunk. Komlóson leszünk — azután mindjárt. Előre! A falun kívül talán még nagyobb erővel dühöngött a förgeteg, a hó olyan sűrű pelyhekben szakadt az égből, hogy tiz lépésnyire nem látott az ember, de nem is volt az olyan hó, mint máskor; apró szemekben kavargatta a szél, mint porrá zúzott üveget, szine barnás testszinübe játszott ; fájdalmasan szúrta a bőrt, mint valami hegyes tű; a legkisebb nyílást megtalálta a ruhán, embernek, jószágnak rögtön megtöltötte orrát, fülét, szemét. A hideg is egyre erősebb lett; a lehelet megfagyott. Eleinte nagyon emlegették a legények a huszárszenteket, de hamar felhagytak azzal is. Országúinak, csapásnak, hire-hamva sem volt. Míg az orosházi tanyák közt törtettek, mintha összedülő ház recsegését, emberek jajgatását, kinn rekedt barmok bőgését hallották volna a szél fütyülése között; később, amint a vásárhelyi pusztára kiértek: az is megszűnt, csak a szél süvöltött mindig nagyobb erővel. A hideg annyira fokozódott, hogy galambokat, verebeket, varjukat láttak a hóban megfagyva elhullani. A lovak csak nagy bajjal törtettek a hóban előre, — ha ugyan előre haladtak, mert hiszen kerülgetni kellett a hótorlaszokat, irányt nem tarthattak, még ha akarták volna is, a szél ereje ellen egy lépést sem bírtak volna tenni, mentek hát arra, merre a szél hajtotta őket, eleinte egy csoportban, később a hótorlaszokat kerülgetve, árkokon átbukdácsolva, mindjobban elszéledtek egymástól, csak egyes kiáltások tartották még össze úgy ahogy az elmaradozókat, széledezőket. Megszűnt a fegyelem ; a főhadnagy parancsszavát túlsüvöltötte a förgeteg mennydörgésszerű, irtózatos zúgása. Sem ember, sem ló nem látott; elvesztette a rettenetes hidegben mindegyik az akaraterejét: a vihar volt az úr, a fagy megdermesztette tag-