Harangszó, 1912-1913

1913-05-11 / 24. szám

190.

és sokak számára nagy áldás.

Ha azonban meg akarunk teljesedni Szentlélekkel, akkor előbb a gonosz lelket ki kell űzni magunkból. Gyakran nagyon sokféle gonosz lélek lakik bennünk: a haragnak, gyűlölségnek, irigységnek, testi élvezeteknek, iszá- kosságnak fösvénységnek stb. lelke. Ezektől előbb meg kell szabadulnunk és tisztulnunk a Jézus véréber, mert Istennek Szentlelke ilyen gonosz lelkekkel együtt nem lakozhatik a szívben.

Aki kérte és megnyerte a Szentleiket, az mindig örvendező, mindig boldog, mert valóban istennek gyermeke. Az ilyen hasznos munkása az Isten országának is, és élete sokak számára áldás. Kérjük azért ezt a mennyei ajándékot mindaddig, míg teljesen be nem tölti szívünket. (Lukács 11 : 9 —13.)

Nem ver az Isten bottal.

(Korrajz az orosházi nép életéből.)

Irta: Veres József.

Nagytiszteletü Szimonidesz János esperes uram éppen bevégezte a vasárnap délutáni imádságot az orosházi templomban, s az elhangzó „amen“ után fölzendült a templom nyugoti oldalán az orgona (mert akkor még ott állott az, később került a déli oldalra, a toldásba 1830- ban), s a templomból kifelé ballagó asszonyok az ajtóig érve, ájtatosan énekelték a kimenő éneket; fehér kendő takarta mindegyik asszony fejét, szépen felkötve a tejre tett „patkó“ fölé, a leányok fején is a hurkába font haj fölé szintén fehér kendő simult, hátul megkötve, mert aki az áll alatt kötötte össze, az már „rossz“ volt; látszott, hogy nagy gonddal simították el a fából készült sikálóval (a vasaló később jött divatba); az öregebb asszonyok vállán rókaprémes mente mutatta a módot. Kopogott a templom kövezetén a lányok kordován, vagy piros csizmájának vastag tót patkója.

Amint a leányok, asszonyok kiértek a templom ajtaján, fölcihelődtek a férfiak is, kik rózsával, tulipánnal szépen kivarrott subában vagy szűrben jártak a templomba meleg időben is, előbb a karzatokról, azután a földszinti padokról szép rendben kivonultak pad-pad után a templomból, legutoljára a presbiter és bírák uraimék, kikkel kifelé menet á közön egy-két barátságos szót is válthatott

HARANGSZÓ. '

a nagytiszteletü esperes ur. Az orgona szava elkísérte a híveket, ki az utca fordulójáig.

Kisebb csapatokra szakadva oszlott szerte a nép a széjjelvezető utcákon ; a toronyban minden harang szava megcsendült, tudtul adni az egész falunak, hogy öreg halottat is hirdettek.

Ez a harangszó azonban mást is jelentett: azt, hogy meg szabad kezdeni — az istentisztelet elvégződvén — a játékot a mezőn, a zenét a csapszékben, az őrlést a szárazmalmokban.

A férfiak olyan nagyszélü kalapot hordtak, hogy egy véka búza elfért egyben-egyben ; szép lassan ballagtak hazafelé, dicsérve a szép őszi napot, beszélve a. falu nevezetes eseményeiről.

Mert volt ám ilyen is 1

Múlt vasárnap verekedésre került a dolog a csapszékben, s az egyik esküdtnek a fiát úgy kidobta, nyak- szirten megkapva egy szegény ember fia, hogy csak úgy repült a borju- száju ing, s a gallértalan nyakon még ma is meglátszik a keze kékje. Erről beszélt mindenki még most is 1

— Jó fiú az a Jóska, — igy szólt az egyik férfi hazafelé ballagó komájához, — de mióta elszegényítette az anyját az a kapzsi esküdt uram, akinek neve méltán Magánakvaló : annak a fiától nem tud eltűrni semmit. Nem is csoda 1 Esküdt uram — jól emlékezik a dologra bizonyosan komám uram is, éppen akkor vette rá a Jóska anyját, hogy adja el neki jó áron a tanyáját, készpénzzel egyszerre leolvassa az asztalra az árát, mikor maga már Gyulán jártában megne- szelte, hogy a bankó értéke elvész. Megvette a tanyát bankóval, ki is fizette az árát, most Szent-Mihálykor kapja kezére a földet, de a szegény tudatlan özvegyasszonyt a sok bankóval, ami másképp a maga nyakán veszett volna, nem gazdaggá, hanem szegénynyé tette, maga pedig az értékét vesztett bankó árán jó földhöz jutott. Van lelke egy szegény, özvegyasszonyt igy tönkretenni ?!

Hej komám, nem lesz azon a földön áldás. Maga gazdaggá lett, fia nekikevélykedett, lánya majd elrepül a sok pántlikától: de látszik rajtok, hogy mégsem boldogok. Esküdt uram, hiába belső ember, nem mer a Jóska gyereknek a szemébe nézni; lelke furdalja, fia, Bandi, hetykén beleköt szóval Jóskába, de mindig a rövidebbet húzza; lánya meg, no hiszen bizonyosan hallotta komám

1913. május 11.

uram is, azt mondják, nagyon húz a Jóskához, meg is sajnálta, meg is szerette, de az öreg hallani sem akar róla. Kap ő a lányának hozzá illőbb gazdag fiút is ! Ez töri esküdt uramat. Hogyan adja ő a lányát annak, akit ravasz fondorlattal elszegényített, ellenségéve tett, aki az ő fiát falu csúfjává tette ',ult vasárnap, mikor a csapszékből kidobta. Tulajdon lánya ellene dolgozik: szereti azt, aki az apját gyűlöli; tulajdon fia nem bir rajta segíteni.

De amilyen nyakas ember: nem adja meg magát.

— Nem lesz ennek jó vége 1

— Utoléri az Isten büntetése, azért, hogy az özvegyet, az árvát megrövidítette 1

— Utoléri, megbünteti, megveri, így vagy úgy.

— De biz, veri is már.

— Veri bizony, a maga módja szerint, mert nem ver az Isten bottal.

így az öregek.

A fiatalok azalatt köröskörül a falu mentén a gyepen gyülekeztek.

A fiuk egy-egy csoportban nagy hévvel játszották a „dürzsibodorit“, egyik-másik kalapján most is ott pi- roslott a földi eperből font koszorú, mit a nagyszénási mezőn szedtek, robot közben.

A feleséges emberek a legényekkel együtt tekéztek s ugyancsak repült a teke, meg a bot; legények, lányok labdáztak, hatost futottak, cicáztak; a férfiak térdig oldaltgom- bolós szürnadrágban, a rézgomb messze csillogott, a csizma sarkantyúja messze pengett, a leányok pántlikája messze virított.

A falu körül mező terült el, a tanyák csak kijebb kezdődtek, a mezőn tarka csoportokban játszott, dé- vajkodott a fiatalság. Hogy felszántották, hogy beépítették azóta már azokat a helyeket, ahol öregapánk, öreganyánk labdázott vasárnap dél- utánonkint 1

Abban az időben, amelyikről én most mesélek, olyan magas domb emelkedett a mostani Kiss István gödre helyén, hogy tőle nem látszottak be a faluba az öreg hegy gyümölcsfái. Azon a dombon labdázott egy csoport legény és leány.

A lengedező szélben repült a leányok sok piros pántlikája, amint piros csizmáikban sikongva szaladtak a feléjük dobott tarka-bojtos labda után, s ha valamelyik fürgébb legény el tudta rúgni a labdát pajtása elől, az úgy futott utána, hogy szűrét is inkább ledobta magáról, s az őszi