Harangszó, 1912-1913
1913-04-27 / 23. szám
182. HARANGSZÓ. 1913. április 2f. vagyok; az „Én“ meg van semmisítve, át van húzva; minden „0“, az Úr Jézus Krisztus; az „Én“ megsemmisíti magát „0“ érte. — S az ősz, öreg, reszketős aggastyán oly sokáig elnézte e föliratot s elgondolkodott fölötte — s ilyenkor mindig könnyezett. Tán ifjúsága jutott eszébe ? Tán megtudta volna valósítani ő is ezt? Otthagyni a szülőt, testvért, hazát s mindent, ami csak kedves előtte, mindent föláldozni Ő érette ? Menni a vadak közé az ő evangéliomával ? — S aztán ránézett az ifjú emberekre; ezek megteszik, ezek áthúzzák „Én“- jüket, föláldozzák magukat — Jézusért ! Jézus diadaláért! De nem mondom tovább. Ezért szerette az ősz, öreg, reszketős aggastyán az ifjakat; ezért kelt föl évenkint július 15-én hajnali 4 órakor s ment föl a hegyes völgyes fenyvesen keresztül addig a fáig elibük. Pedig már nem igen bírta az utat, s az utolsó években már nem is jutott odáig; minden esztendőben rö- videbb lett az útja. Közben egyre gyengébb és gyengébb lett. De ha közelgett az a nap, betegágyáról is fölkelt — s összeszedve összes erejét, megindult reszketeg léptekkel a galambősz aggastyán, hogy legalább az erdő széléig juthasson; hisz „ők“ jönnek! Az utolsó esztendőben már nem tudott fölkelni, hajnali 4 órakor azonban fölültette magát az ágyban s várta, jönnek-e már az ő „fiai.“ — S azok jöttek, köszöntötték, úgy mint azelőtt s elénekelték betegágyánál azt az éneket, amit a fánál szoktak neki énekelni — úgy, mint azelőtt. Őszkor, levélhulláskor, mikor a természet nyugodni tér, az ősz, öreg, reszketős aggastyán is pihenni tért; elköltözött. De az ifjak megőrizték áldott emlékét s dalukban íöltámaszt- ják halottaiból évről-évre. Mert aki szereti az ő atyjafiát, „az általment a halálból az életbe. Aki nem szereti az ő atyafiát, az halálban marad.“ (Ján. I. lev. 314.) Érti-e, hallja-e a földi üzenetet ? Kiterjeszti tán áldólag föléjük reszkető karjait amint énekelnek ? — Isten a megmondhatója! S amint fölidézem lelkemben az aggastyán emlékének szentelt ének dallamait, a halhatatlanság földi szele csapja meg arcomat! Érzem a túlvilág fuvalmát! A lélek él! S még e porhazában is megjelenti kifejezhetet- len ösztönök s vágyak, öntudatlan érzések utján titkos üzenetét I Még e porhazában, e múló létformában is sejteti velünk az örök halhatatlanságot, pedig csak földi halhatatlanságról, azaz áldott emlékezetről beszéltünk. Zengjen csak tovább is a dal, a földi dal, a túlvilági lét e kedves hírnöke; szövege legyen az, hogy ,,az igaznak emlékezete áldott.“ E. J. A zorványi vár ura. Elbeszélés. Irta : N. Szombatit Ernő. 1615 nyár derekát írták. A forró, tikkasztó napot enyhe, szép csillagos éjszaka követte. De úgy tiz óra tájban az ég peremén hirtelen sűrű, sötét fellegek jelentek meg, melyek vad iramban nyargaltak egyre feljebb és feljebb és alig egy rövid óra múlva már vastag sötétségbe volt borulva a vidék. Villámok sűrű tömege kezdte hasogatni az eget. A dörgéseket félelmetesen verték visz- sza a hegyek. Rettenetes orkán támadt. Az elemek bősz csatára keltek. A rettentő szél fákat csavart ki és évszázados tölgyek büszke koronáját sújtotta a porba. Igazi ítéletidő keletkezett, ami különben gyakori a Felvidék hegyei között. E zivatarban egy magányos alak törtetett előre a tekervényes hegyi utón. Már öreg, élemedett ember lehetett, mert bár látszott rajta, hogy sietni igyekszik, de bizony sietése csak tipegésből állott. Néha-néha meg is állott. Pihent. Majd megint csak megindult. Közben az eső is megeredt. Nagy cseppekben kezdett hullani. Előjele volt ez annak, hogy a zápor nyomon fogja követni. Az éjjeli vándor megállóit. Levette a kalapját. Imádkozott.Mert úgy érezte, hogy azonnal összerogy. Az ereje elhagyta. A lábai reszkettek. Le kellett ülnie, hogy egy kis erőt gyűjtsön. Néhány perc múlva felkelt, hogy folytassa az útját. Nehéz sóhaj szakadt fel a kebléből. — Én Uram, óh én édes Istenem, légy velem, hogy a várba érhessek. Segíts, hogy fedél alá juthassak. Aztán nem bánom, ha meg is halok... * A Vágvölgye hazánk legszebb, leggyönyörűbb vidéke. Elragadóvá tette már maga a természet is. De az a sok várrom, meg az a sok várkastélyromhalmaz egyenesen festőivé avatja. Ha valaki végig utazik e vidéken, az azt feledni nem fogja soha. A kanyargó folyó partján, egy meredek sziklán állott a zorványi vár. Két oldalról a folyó hullámai nyaldosták a sziklafal alját, mely meredeken nyúlt a magasba, mintha emberi kéz faragta volna egyenesre. A vár szinte megközelíthetetlen volt. Nem is lehetett oda bejutni máskép, mint csak a hozzá felvezető kanyargós hegyi utón. Ha meg a felvonó hidat felvonták, úgy sehogy se lehetett bejutni, mert az utat meg a kaput egy vízzel telt tátongó mélység választotta el. Hát e bevehetetlen sziklavárban laktak a Zorványiak. A vár ablakai fényesen világítottak ki a dühöngő sötét éjbe. Bent meg a várur, Zorványi János tivornyázott a barátai társaságában. így megy ez különben sokszor heteken át a jobbágyság nagy bámulatára. Mert nem ilyennek ismerték az urakat, kivált az öreg Zorványi Miklós urat. Istenfélő, kegyeséletü, jószívű ember volt s egyetlen fiát is annak nevelte. De egyszer harcba ment az ur. A fia is vele ment. Egy egész bandériumot vezetett az öreg ur. Csak, hogy nem is volt akkor még öreg. Csak ötven éves. De annak már tizenöt esztendeje. S azóta semmi hir róla. Se hűséges fegyverhordozójáról, Pethes Péterről, aki szintén vele ment, az is nyomtalanul tűnt el. A banderisták közül is csak néhányan kerültek haza. Ezek közül némelyek azt mondták, hogy Miklós ur, meg Pethes a török fogságba került. Viszont mások meg azt állították, hogy a harcban estek el. A fiatal János ur is csak néhány hónap múlva került haza. De hogyan ? Senkisem ismert rá. Úgy megviselte a sok bujdosás, a nyomorúságos élet. Kételkedtek is eleinte benne, hogy ő volna a János ur, dehát igazolta magát s a törvény az ősei örökébe ültette. így a mende-mondák, amik származásáról, kilétéről keringtek, lassankint elhallgattak. Megnyugodtak abban is, hogy a várur fogságba került, vagy hogy meghalt (a fia is ezt állította 1) s a hosszú éveken át abba is beletörődtek, hogy úgy a tivornya életre adta magát fiatal uruk, aki pedig valamikor maga volt a megtestesült jóság, szelídség. Tűrték bekén, zúgolódás nélkül a kegyetlenkedéseit. Mert ugyan mit is tehettek volna ellene ? A nemes, ur volt, a jobbágy meg rabszolga, akinek alázatosan kellett megcsókolnia azt a kezet, amely korbáccsal csapott az arcába 1 A várur ma is vígan dőzsölt. Ámbár dühös volt önmagára a gyengesége miatt. Ugyanis egy kalmár jelent meg nála s a portékáit kínálta. A várurnak az egyik darab szövet na-
