Harangszó, 1912-1913
1913-03-16 / 20. szám
1913. március 16. HARANGSZÓ. Csodálta, bámulta ezt a férfiút, aki oly önzetlenül szolgálta hazáját. Kossuth is benső barátjái közé sorozta Bemet, becsülte benne a ritka nagv lelket. Szoros baráti viszony fűzte Bemet Petőfi Sándorhoz is. A nemzet dalosának a szabadságharc alatt sehol- sem volt oly kitüntető megbecsülésben, szeretetben része, mint Bem oldala mellett. A nagy erdélyi hős megtette őt hadsegédévé s hogy mennyire szerette, mutatja az a körülmény, hogy amidőn a költő egyszer hosszú távoliét után visszatért táborába, „mon fils“, „mon fils“, „fiam-“, „fiam“-nak szólította, s könnyek között ölelte keblére. Költeményeiért rajongott s hogy megértse, lefordíttatta azokat a költővel francia nyelvre A győzelmes csaták után, a tábortüzek mellett, sátrában ülve, sokszor elcsüngött az agg tábornok merengő tekintete a fiatal költő ajakán, aki a csaták zajában, az ágyuk döreje közt megfogant költeményeit a fáradt, elcsigázott honvédek lelkesítésére elszavalta. De Petőfi is felismerte Bemben a nagy férfiút, a jeles hadvezért. Egy alkalommal így szólt Petőfi Bemhez: — Tudja-e tábornok úr, kit hasonlítok én Hannibálhoz?*)“ — Nos ? — kérdezte Bem. — önt, tábornok úr — feleié Petőfi. — Isten a tanúm, hogy ennyire nem tartom magamat — válaszolt szerényen az agg vezér, — egyet tudok, vagyis inkább nem tudok, azt nem tudom, hogy mi a félelem és a csüggedés. — Hiszen épen ez a fő I — jegyzé meg élénken Petőfi. — Hannibál is ezt a kettőt nem ismerte. — Mindenesetre nem közönséges dolog — szólt Bem. — Ezt nem dicsekedésből mondom, mert hiszen a bátorság nem az én érdemem, hanem Isten adománya. A piskii csata után, Bem Petőfit is érdemrenddel tüntette ki a vízaknai csatában tanúsított vitézségéért. Mivel jobb keze még fel volt kötve, balkézzel tűzte fel az érdemjelet Petőfi keblére. — Bal kézzel tűzöm fel — mondva az agg vezér — szívem felőli kezemmel — azután hosszasan és melegen magához ölelte a költőt. *) Hannibál karthagói vezér volt, aki a Krisztus előtti második század első felében élt. A római sereget többször legyőzte s Rómát oly rettegésben tartotta, hogy később is, ha a haza veszélyben volt, a római nép azzal fejezte ki a veszély nagyságát, hogy ennyit mondott: „Hannibál a kapuk előtt.“ Erre Petőfi mélyen megindulva így válaszolt: — Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet!“ Az ellenséqgel szemben is megmutatta Bem, hogy ereiben nemes vér folyik. A meghódoltak iránt nagylelkű volt, a hadi foglyokkal rangjukhoz méltóan bánt, a megtérteknek megkegyelmezett. De főékessége Bemnek az Istenbe vetett hit. Imádkozva indult a csatába, imádkozva tért meg a harcból. Szilárd az a meggyőződése, hogy sorsunk felett Isten bölcsessége őrködik. ő irányítja a világ folyását. Ő emel, Ő sújt. Istenbe vetett élő hitéből fakadtak mindazok a nemes tulajdonok, amelyek őt mint katonát és embert naggyá, kimagaslóvá tették. Bem 1849. augusztus 7 én elhagyta Erdélyt s Arad felé utazott, hogy Kossuth Lajosnak, az ország kormányzójának kívánságára átvegye a magyarországi hadak fővezérletét, amelyek ott voltak egyesülendők. Az ország helyzete szomorú volt. A nemzet a hosszú harcban kimerült. Katonáink ruházata, hadi felszerelése hiányos. Élelmük sokszor napokon keresztül nincs. Erdélyi csapataink majdnem teljesen megsemmisítve. A magyarországi főseregek száma eltekintve a várak őrségeitől, alig rúg 100 ezerre. Ezzel szemben a császári hadak több mint 150 ezer katonával rendelkeznek. A Tiszán túl pedig 200 ezer orosz táboroz. Ekkor történik az a nevezetes találkozás — egyúttal az utolsó is — Görgei és Kossuth között, amely oly jellemző mozzanat az 1848/49-iki magyar szabadságharc történetében. 1849. augusztus 10-ének estéje van, csendes holdvilágos este. Az aradi vár egyik kicsi szobájában áll egymással szemben a két férfiú. A haza jövője felett aggódó Kossuth hosz- szabb, az ország ügyét tárgyaló, beszélgetés után egyszerre csak ezekkel a szavakkal fordul Görgeihez: — Mit szólna ön ahhoz, ha Bem neveztetnék ki az összes magyar hadak főparancsnokává ? — Távoznám állásomból — feleli röviden Görgei. — És ha önt neveznők ki főparancsnokká, ha sikerülne a magyar hadak egyesülése, s a temesvári csatát megnyernők ? — Akkor teljes erőmmel az osztrák seregre vetném magamat s küz- denék utolsó lehelletemig. — És ha temesvári csata elveszik ? — Akkor leteszem a fegyvert... Bem a magyar sereget Temesvár mellett találta fel. Már javában folyt a küzdelem, amidőn odaérkezett. Megjelenése új erőt öntött a magyar katonákba. Uj lelkesedéssel rohantak az ellenségre, úgy hogy már-már megszalasztották azt. Ekkor azonban szerencsétlenség történt. Bem lova valamitől megijedt, mire az agg tábornok földre zuhant s vállperecét törte. S ez a baleset eldönté a csata sorsát, talán a hazáét is. Az összes táborkari tisztek között nem akadt egyetlenegy se, aki átvette volna a csata további irányítását. így a magyar sereg látva, hogy nincsen vezére, hátrálva hagyta el a csatateret, — Görgei pedig azután nemsokára letette a fegyvert. Pedig ha Bemmel ez a szerencsétlenség nem történt volna, ha, amint Kossuth tervezte, a magyar hadak egyesülhettek volna Bem fővezérlete alatt, ki tudja, oly gyászos kimenetele lett volna-e a magyar szabadságharcnak, mint aminő lön ?! Hisz Bem, ez a csüggedhetetlen, vasaka- ratu lélek, még a világosi fegyver- letétel után is küzdeni akart tovább. A hazából menekülő Kossuth után futárt küldött. Kérte, ne menjen, térjen vissza, még nem veszett el minden, ő kész egyesíteni a még meglevő magyar seregeket s felvenni az ellennel a harcot életre halálra. Majd délre sietett, onnét Erdélybe, hogy tovább küzdjön a magyar nemzet hanyatló szabadságáért. Csak, amidőn látta, hogy minden törekvése hiábavaló, hogy oda van már a székely honvéd lelkesedése, reménye is, csak akkor gondolt arra, hogy távozzék Magyarországból. Óh nagy lélek, miért nem volt több ilyen derék vezére a magyar nemzetnek mint te valál! Bem elhagyva hazánkat, Törökországban telepedett le. 720 hű katona követte, amidőn távozott tőlünk. 1856. december 10-ikén szűnt meg a nagy hős szíve dobogni. A kis- ázsiai aleppói temetőben alussza siri álmát. A leigázott magyar nemzet leiszabadulását nem érheté meg. A bérces Kárpátok felől szálló szellők már csak a sirhalmán fakadt virágoknak mondhatják el lágy, suttogó hangjukon, hogy az eltemetett magyar nemzet feltámadott s újra virul. De szabadság után vágyó lelke feltalálta azt a hazát, ahol nincsen 161.
