Harangszó, 1912-1913
1913-03-16 / 20. szám
158. HARANGSZŐ. 1913. március 16. a fényesre kefélt kis csizma, cipellő s az ódon csillár világa izgatott gyermekarcokra esik. Majdnem két- rét görnyedve az évek terhe alatt az öreg tanító úr tipeg a kis sereg élén, az orgonával ott fönn a kismester bajlódik s elrendezi őket szépen, a fiukat az egyik, a leányokat a másik oldalon. Hej! de sok gyermeket vezetett ő ide hosszú esztendők során, fogékony szívekbe de sok magocskát hullatott, nem baj, maholnap szólítja is az Úr, jól, képzett, erkölcsös nemzedékek tesznek bizonyságot, hogy hív szolgája volt! Mint élő koszorú fogják körül a gyermekek az oltárt, Isten kertjében az ártatlan gyermeknél nincsen szebb virág! s dobogó szívvel várják az ének végét, mikor majd a sor reájuk következik. A kis fiuk némelyike kényelmetlenül feszeng rosszul szabott kabátjában, lehet bizony, hogy avatatlan kézzel maga az édesanya varrta, sebaj 1 csak annál melegebbet ád. A leányokon majdnem kivétel nélkül fehér ruha, fejletlen derekukon csokorba kötve többé-kevésbbé széles pántlika, némelyiknek közülök még tarka üveggyöngy is van a nyakán, hajadon nénjüknek e kiváló alkalomra kölcsönadott drágaságai. Hintó robog, nyílik az ajtó s a földesur családja vonul be rajta. Nem foglalják el most a háttérben levő rácsos széküket, amely fölött ott kevélykedik oroszlános családi címerük, a báróné az egyik pad végén a kis sánta varróleány mellé ül, a férje mellette csak állva marad, hogy jobban láthassák a kis leányukat, aki ma szintén konfirmálva lesz. A finom bárókisasszony oda is állt már egyszerűen a többi gyermek közé, épen a szeplősarcú kis Zsuzsi mellé, aki olyan kéretlenül jött a világra, hogy még apja sincs. Azért ez mindegy. Legalább a templomban hadd legyünk mindnyájan egyenlők, mint ahogy az Isten előtt azok vagyunk. Elfogyott az ének utolsó verse is, halkul az orgonaszó s mire egészen elcsitul, ott áll fekete talárjában az oltár előtt az Isten szolgája, a kis sereg vezére ma. Magas, karcsú alak a lelkész, a férfikornak alig delén, a gond barázdálta mégis homlokát és sötét hajába ezüst szálakat kevert a szenvedés, ámde szemeinek fenséges derűje egy megbékélt, alázatos lélek diadalát hirdeti. Szeretet sugárzik abból most is a kicsinyekre, amint meghordozza rajtuk nyugodt tekintetét. Szelíd szavakkal szól hozzájuk, hangsúlyozza a nap fontosságát, felhívja őket, hogy tegyenek nyilvános hitvallást, adják tanúbizonyságát annak, hogy méltók fölvétetni az egyház felnőtt tagjainak sorába. És megkezdődnek a kérdések — nyomban visszhangzik reájuk a bátor felelet. A hitélet nagy rejtelmeit oly megdöbbentő egyszerűséggel és meggyőződéssel tárgyalják a komoly gyermekajkak, hogy csodálkozva kérdezzük önmagunktól: kételkedhettünk-e valaha ? Mik az igazi keresztyén kötelességei önmaga és embertársai iránt, szapo- rázza épen a kis Bálint Marcsa vékonyka hangján mint egy ezüstcsen- getyű és az örök erkölcsi törvények, mintha láthatatlan kéz lángbetűkkel írná, úgy vésődnek be a hallgatók szívébe. Az édesanya előrehajol székében, hogy jobban hallhassa s váltig törül- geti szeméből az örömkönnyeket, jó szomszédasszonyok pedig, kik körülötte ülnek, komolyan bólingatnak reá: Okos gyerek, bizony derék kis leány 1 Mindenki okos ma, senki meg nem szégyenül, hála a jóságos pásztornak, aki alaposan ismeri a maga báránykáit és kinek-kinek tehetségéhez méri kérdéseit. Mire is volna az jó, például ha most az egész gyülekezet megtudná, hogy a Barna Jóska észdolgában bizony gyönge kis legény — attól csak azt tudakolja meg elővigyázatosan hogy: „Mi csak hány Istent ismerünk ?“ mire a gyermek szinte kiáltva boldogan adja meg a választ: „Mi csak egy Istent ismerünk Iu az öreganyja pedig — az a nagy ókulárés ott a balsarokban, nem tud hová lenni elragadtatásában kedvencének sikere fölött. A szöszke Mező Vera kissé hibás beszédű, kivált ha megijed, mindegyre hebeg. Annak a nyájas kérdező mindjárt elkezdi a feleletet is, s ha már egyszer belekapott a kis leány, akkor megállítani is alig lehet, olyan vígan fújja a kis Dávidnak meg az otromba nagy Góliátnak érdekes meséjét. Most a Biblia kerül már szóba, a Könyvek-könyve, minden bölcseség- nek örökös kútforrása — az Uj Testamentum Példázatainak gyöngyeit mesterkéz válogatottá füzérbe, amelyek legjobban beleillenek a gyermek gondolatvilágba. A tékozló fiúról ahogy szó esik, nem egy szíyben fakad a megbánás csirája, s mikor kis leánya — valamelyest idegenül ejtve a magyar szót, mert hej I nem anyanyelvére tanították először — a hűtlen szolgáról beszél, aki nem használta föl gyümölcsöztetőn, ura javára a reábízott talentumokat, a földesúr elgondolkozva néz maga elé, mert vádlóan ébred szívében a kérdés: Hát te vájjon hív szolgája voltál-e a te uradnak ? A talentumokat, amelyeket reád bízott a Mindenható születés, vagyon, lelkiképességek, műveltség, hatalom képében, vájjon fölhasználtad-e becsülettel a haza, a vallás, az emberiség nagy céljainak szolgálatában ? 1 A doktor is izeg-mozog helyén és sötétebb színűre válik nagy kopasz homloka, mikor a Pistike az Istenországához hasonlatos kovászról beszél, amely megposhasztja mind a három mérték lisztet. — Vájjon a kétkedő szó, amelyet könnyelműn elejt a fönnhéjázó hitetlenség, a tudatlanság melegágyába kerülve nem ilyen kovász-e az is, amely megpos- haszt mindeneket és a gonosznak uralmát neveli csak ? 1 Az Egyháztörténet is megy mint a parancsolat, a hitújítás okait, célját, mibenlétét olyan alaposan tudják a kis keresztyének, mintha mind ott lettek volna a worms-i birodalmi gyűlésen. Szabó Gyurka még a mellét is megüti hitbuzgó lelkesedésében, mikor a nagy reformátor szavait ismétli: „Itt állok, máskép nem tehetek, Isten könyörüljön rajtam!“ Elvonulnak lelki szemeink előtt a megpróbáltatásoknak sanyarú évszázadai, sok nemes mártír alakja, aki vére hullásával pecsételte meg hitét, bizony, kis tudósok ezek, akik előtt mindez nyilvánvaló, s hogy is ne lennének jó protestánsok, ilyen próbákon buzdulva föl ? 1 Abba is hagyja már a kérdezést, ahelyett maga beszél kis seregéhez a vezér. A megváltozott korszellemet magyarázza nekik; bátran követheti ma már mindenki meggyőződését, senkit azért máglyára nem hurcolnak, büntetés nem ér. Nem halálával, életével kell ma mér a jó keresztyénnek tanúságot tenni afelől, hogy az ő vallása a legkiválóbb mindenekfölött. Szeressük felebarátainkat, önfeláldozás és munka legyen egész életünk, a tökéletesedéslegfőbb törekvésünk. Küzdjünk a hitetlenség, a visszavonás, a tudatlanság ellen, terjesszük a fölvilágoso- dást a rendelkezésünkre álló minden eszközökkel, s így munkálván a jót teljes erőnkből, bizony közelebb jön -általunk a földhöz Istennek országa és reánk ismernek mindenek, hogy mi az Isten fiai vagyunk!
