Harangszó, 1912-1913
1912-11-03 / 2. szám
1912. november 3. HARANGSZÓ. 11. nagy család körében. Igazán megható jelenet volt, midőn naponként több mint 40 ember gyülekezett össze a családi kápolnában, hol a legidősebb Prinz testvér a szentírásból olvasott föl, a gyülekezet pedig énekelt és imádkozott. S azóta, hogy a száműzött valden- sek egy része itt talált szíves fogadtatásra, az áhitatos gyülekezet száma is megnagyobbodott, s mintegy 100 ember küldte fohászát naponként az áhítat szárnyain az örökkévaló Isten trónja elé. Hithű protestánsok, dicső mártírok! Az a szép szokás, amit ti oly igaz buzgósággal gyakoroltatok, ma már — sajnos — kiveszőfélben van s vele együtt az egyháziasság, a vallás szeretete is!... Egy napon, midőn épen házi istenitiszteletet tartottak, egy ember érkezett a vendégszerető lakásba. Messze útról, egyenesen Turinból jött. A száműzött valdensek küldték, hogy tudakozódjék a küldöttség sorsáról, mely a tartományi őrgróf elé járult — kinek nagy befolyása volt a hercegi udvarnál — kérve annak kegyes pártfogását száműzött protestánsok érdekében. A jövevény megjelenése örömkiáltást fakasztott a jelenlevők ajkain s mindenki köréje csoportosult, és Józsué — mert ez volt az érkező neve — alig győzött a hozzája intézett kérdésekre felelni. Mikor az örömzaj kissé lecsillapult, a legidősebb Prinz testvér magához intette Józsuét és így szólt hozzá a gyülekezet színe előtt: Micsoda hírt hoztál Turinból ? Mit tudsz a küldöttség sorsáról ? Józsué szomorúan rázta a fejét. »Semmit — szólt búsan sóhajtva — nem tudom mi történt velünk!“ A gyülekezet megértette e panaszos sóhajtást és néhányan aggódva mondták: „Attól tartunk, hogy ez a késedelem balsorsnak az előjele I... Ne féljetek, mondá Józsué, ha szenvednünk kell is vallásunkért, ha eljönnek is reánk a nemszeretem napok, bizzunk a jó Istenben. Ő nem hagyja el azokat, akik Benne helyezik reményüket.“ II. Mialatt a száműzött protestánsok a küldöttség hosszas távolléte miatt nyugtalankodtak, addig az mindent elkövetett, hogy a gróf színe elé juthasson. Ámde hasztalan! Valahányszor bebocsátást kértek, mindig elutasították őket: „Ő Excellenciája nem ér rá, majd máskor jöjjenek.“ Hasztalan esdekeltek, kértek, könyörögtek, nem bocsátották őket az elé a hatalmas úr elé, akitől sorsuk jobbra fordultát remélték. 1655 április 16-án is ki volt tűzve a kihallgatás napja, de ekkor is elutasították őket, úgyhogy csalódva, eredménytelenül kellett hazatérniük. Búsan indultak hazafelé, hogy sikertelen küldetésükről beszámoljanak hitsorsosaiknak. A gróf pedig a „Hitterjesztő Társaság“ cselszövényeinek engedve, április 16-án, éppen a kihallgatásra kitűzött napon, fegyvereseivel elhagyta palotáját. XIV. Lajos segédcsapatával akart egyesülni. Együtt indultak az olaszországi protestánsok leverésére. A francia hadcsapat Pignerolnál, a Savoyai Alpok lejtőjén táborozott. Itt találkozott egymással a két hadsereg és innét indultak a szegény valdensek üldözésére. Jaj volt annak, akit a kegyetlen zsoldosok megtaláltak; irgalom nélkül lemészárolták, mint az erdők vadját. A menekülők jajkiáltásai, vér és lángtenger, égő városok és falvak fénye jelölték a gyilkos horda útját. így jártak a kis Tour mezővároska lakói is. A katonák rávetették magukat az összegyülekezett valdensekre. Ezek egy darabig elszántan védték magukat, de végre is leverettek. Hajnalhasadtakor már üres volt az egész község; nem maradt más benne, csak a holtak és sebesültek, kiket az ellenség fegyverei leterítettek. Az életbenmaradottak elmenekültek az Alpok egyik magas hegységére, a Monte-Visóra. A győztes hadsereg bevonult az üresen hagyott házakba s nagy lakomát csapott a vérontás örömére. A megmenekült valdensek ezt az időt arra használták föl, hogy összeverődtek és a közelből is hozzájuk csatlakozott menekült hitsorsosaikkal együtt egy kis sereget alkottak; elfoglalták a hegyszorost s őrszemeket állítottak a fenyegetett helyekre. Csakhamar kiderült, hogy az elővigyázat nem volt fölösleges. Az ellenség pár nap múlva ott termett a hegytetőn. Az első összecsapásnál a valdensek győztek. A szűk hegyszorosban egyszerre csak egy-egy katona juthatott előtérbe és így a valdensek könnyen elbánhattak az ellenséggel. Ekkor Pianezzai őrgróf cselhez folyamodott: Visszaparancsolta hadait a hegyekről s magához hivatta a valdensek főbbjeit. Azt mondotta nekik, hogy Őfenségének egy rendeletét akarja velük közölni. Mikor azután mindnyájan együtt voltak, a gróf azt mondotta nekik: beszéljétek rá hitsor- sosaitokat, hogy térjenek át az egyedül üdvözitő róm. kath. anyaszentegy- házba, vagy hallgassanak misét és akkor megkegyelmeznek nekik. A küldöttség visszatért s elmondta a gróf üzenetét az otthon maradottaknak. De a gond nem tűnt el az arcokról. Az emberek kételkedve rázták fejüket. „Titeket ismét megcsaltak“, mondá Józsué mennydörgő hangon. Hogyan bizzunk azokban, kik már annyiszor, oly csúfosan rászedtek bennünket ? I De ígérjenek akármit, hitünket nem tagadjuk meg és a kath. istentiszteleten sem veszünk részt, az bizonyos, mert nem tanácsos, hogy az ember saját lelkiismerete ellen cselekedjék. Mondjátok meg a grófnak, hogy inkább meghalunk, mintsem hitünket, vallásunkat eláruljuk és vele együtt Üdvözítőnket is megtagadjuk.“ A küldöttség még aznap visszatért a grófhoz, természetesen a gróf éktelen haragra lobbant s azonnal boszúra határozta el magát. Estére kelve elárasztotta az ellenség a völgyeket, meglepte a békésen szendergő, sokat zaklatott valdense- ket. Akit lehetett lemészároltak, a többiek megriadva menekültek. A katonák hagyták a menekvőket s a többi menedékhely felkutatására indultak. így jutottak el a Baudénei majorba is, mely 4 község lakóinak nyújtott oltalmat. Odaérkezve a fővezér felszólította a tulajdonosokat, költözködjenek ki a lakásból és engedjék át a katonáknak szállásul, mert ha nem: kardélre hányatja a major össszes lakosait. A Prinz testvérek engedtek a felszólításnak és háznépükkel együtt kiköltöztek a szabad ég alatt ütött sátraikba. Ettől kezdve gyakran megtörtént, hogy míg künn a természet fenséges templomában szent zsolozsma szállt az Egek Urához, addig bent a termekban durva katonák tivornyáztak. Bizony nehéz idők voltak ezek és mégis híven kitartottak a hajdankor buzgó, vallásos protestáns emberei. És most, midőn „szabad a szó, szabad a gondolat“, midőn mindenki szabdon imádhatja a jó Istent, most oly kevés lélek keresi az Istent, s oly kevesen érzik, hogy a vallás az Isten „felséges adománya“, lelki dajkánk, édesanyánk, mindenünk. (Folytatjuk.)
