Harangszó, 1911-1912
1911-12-24 / 9. szám
68 HARANGSZÓ. 1911. december 24. A „szeretet ünnepéivé avatja karácsonyt Istennek a világot átölelő s a Jézus Krisztusban megjelenő nagy szerelme, amely János evangélistának eme gyönyörű szavaiban nyer kifejezést : „mert úgy szerété Isten a világot, hogy az ő egyetlenegy szülött Fiát adá!“ (Ján. ev. III. r. 16. v.) Igen, szeretet hozta létre ezt a szép ünnepet és szeretetet áraszt szerte a világon: jobbá varázsolja legalább néhány napra az embereket. Karácsony a mi „legnagyobb“ ünnepünk azért is, mert igazi „örömünnep“ 1 Nagypéntek gyászba öltözteti bensőnket, külsőnket; meghatot- tan zengjük: „E szomorú napot, Oh ember gondold meg 1 “ A húsvéti öröm-ének igaz, hogy fölünkbe zengi: „él Krisztus, hát mit bánkódom 1“ mégis a Megváltó üres sírjára tekintve, hány gyászbaborult szívből fakad fel a nehéz, a szomorú sóhaj: „vajha az én eltemetett drága kedvesem is kiléphetne sirjából!“ Karácsony azonban egészen örömünnep 1 Már az angyali szózat megadja ezt a jellegét: „hirdetek néktek nagy örömöt, mely az egész népnek öröme lészen.“ Az énekvers is azt mondja: „Örömünnep ez mindennek, Vigadjunk és adjunk hálákat Istennek.“ Mindennek „örömnapja“ ez 1 A gyermek ujjong a kis Jézus ajándékainak. Öröm dobogtatja a szülők keblét. A karácsonyi öröm fényes sugára egyaránt beragyog kunyhóba, palotába s érezteti jótékony melegét boldoggal, boldogtalannal. Ezt a dicső, szép, ezt a „legnagyobb“ ünnepünket küldte el hozzánk Isten kegyelme, hogy szeretetre indítson, örömöt árasszon e sivár földre. Hadd legyen verőfenyes tavasz a tél zord öleben Fogadjuk e napot szeretettel, mint az Isten szeretetenek napjat. De használjuk fel szeretetre, mint az emberek szeretetének nap ját. Legyünk jobbak, tisztább lelküek, mint eddig voltunk. És áldjuk azt, ki jobb életünkhöz erőt adott. „Áldott az egek Ura, Ki szavát megtartotta: Hogy Fiát e világra Küldé mi válságunkra 1“ Mama ismét itt van. Karácsonyi történet Szent karácsony estvéje volt; óh, de egészen, egészen más, mint az elmúlt évben. — Csend volt a szerény emeleti lakásban, és csak a lakószobában és a mama betegszobájában égtek a lámpák. — Nem volt semmi karácsonyfa! Apa papucsban járkált, könnyes szemekkel, csendesen foglalkozva, — a félig kinyílt ajtón át kihallatszott a mama édes, gyenge hangja. Kálmán és Laci a mákoskalácsot rágták, amit nekik a szomszédasszony hozott, közben suttogtak, és nagy, fáradt, aggódó szemeikkel egymásra néztek. Napok óta csak reggel és este mehettek igen rövid időre a mama ágyához. Csak ilyenkor kaptak egy csókot tőle; mert mama igen beteg volt, és nagy fájdalmai voltak. Apa mondta, és apa itthon maradt, és nem vette föl a kék kabátját a kék gombokkal, amit mindig viselt, ha a vasúthoz ment. Szegény apa — ő egyáltalában semmit nem evett, dacára a jó júhhúsos kásának, amit á szomszéd- asszony főzött, s ami apának mindig a kedvenc étele volt! Mama nem is lett jobban; a doktor úr aranyos szemüvege alól oly komoly szemekkel nézett, és gondolkozva simogatta hosszú szürke sza- kállát. Kálmán és Laci a mama kedvencei voltak; — most tanakodtak és kérdezgették egymást, hogy mikor jön vissza ismét a mama, hogy imádkozzék velők és megigazítsa a párnácskájukat, hogy az egészen puha és meleg legyen, — amint azt eddig mindig megtette. — Igen, a mama! Ma estve nem bocsátotta be őket apa a beteghez. „Mamának egészen csendben kell lenni“, mondta nekik, „mert igen fáradt“. Egy könny csillogott a Kálmán hosszú szempilláján, midőn testvére mellé a fehér ágyacskába feküdt. * # * Karácsony első napján korán ott állt már apa gyermekei ágyánál, — Kálmán ijedt föl először —: „Hol van mama ?“ Apa oly sápadt volt. — „Mamát ma éjjel elvitte a Jézuska egy hosszú útra, kicsikéim, ő még egy csókot küld nektek; de oly szívesen elment a Jézuskával 1“ — a hangja reszketett. Kálmán mindig nagyobb szemeket meresztett, — végül azt kérdezte: „Mikor jön vissza?“ Az apa fényes könnyei végigfolytak az arcán. „Mi megyünk ő hozzá Kálmánkám 1“ Azután megmosakodott és megmosta a két fiacskáját is, — az aranyhaju, hároméves Lacit és Kálmánt, ki már ötéves volt. Azután mind a kettőnek megfogta a kezét, s bevezette őket a tiszta, barátságos szobába, hol a mama feküdt — lecsukódott szemekkel és összekúlcsolt kézzel — zöld fenyőtől körülvéve, s mosollyal a finom, halvány ajkán. Kálmán ujjongva kiáltott fel: „íme ismét itt van már mama!“ De midőn az semmit sem felelt neki, kissé félénken mégis az atyja karjaiba menekült. „Miért olyan csendes a mi jó édesanyánk ? „Ez nem a mi egész mamánk,“ válaszolt apa szelíden neki — „lásd a kedves mamát, az ő lelkét, amit mi olyan igen szerettünk benne, azt, ami velünk beszélt, énekelt és imádkozott, azt elvitte a Jézuska egy hosszú, hosszú útra 1 “ „Ah úgy!“ bólintott Kálmán. Azután semmit nem beszélt többé mamáról, — csak estve későn kérdezte Lacikát néhányszor: „Vájjon mama csakugyan nem jő többé vissza ? Hát miért nem hozza el őt is nekünk a Jézuska ?“ De Lacika nem értette, hogy mit mond. « * !i * Borzasztó csend és elhagyatottság volt mama nélkül. — Apa dolgára ment, vagyis az állomás irodájába s a fiúk az óvodába jártak. Otthon nem maradhattak egyedül és a kiszolgálónő naponkint csak egy-egy órára jött. Kálmán egészen elfelejtette a nevetést; — úgy tett, mint sok nagy és kis ember, magába zárta minden bánatát a szegény kis fickó. Apát annyira elfoglalta a saját munkája és a saját bánata, hogy a gyermeki lélek mély fájdalmát nem értette meg és csak minden mélyebb vizsgálat nélkül csevegett a gyermekekkel és este az imádságnál az ágyukhoz ült. Egy este Kálmán így imádkozott: „Édes J.zuskám, kérlek, engedd meg, hogy a mama ismét visszajöjjön!“ Az atya ekkor gondolkozni kezdett. De amellett megrázta őt néha mint egy titkos félelem, mert mindez még éberen és elevenen élt lelkében, — a csendes karácsonyest, mikor fáradt, szőke fejét karjára támasztva elhagyta őt hű hitvese. — „Pali, úgy-e gondolsz a gyermekekre! “ * # * Hét év előtt — egy fagyos és napfényes decemberi napon együtt mentek szüleikhez, akik az idegenhez nem akarták oda adni forrón szeretett leányukat, anélkül, hogy előbb vele \
