Harangszó, 1911-1912

1911-12-07 / 8. szám

60.

„Óh Uram, elesnem ne hagyj, Állhatatos lehessek;

A harcra kedvet s erőt adj,

Szent igéddel győzhessek;

Juttasd Ígéretedet Eszembe kegyelmedet,

Hogy a kik jó pályán futnak,

Azok a mennyekbe jutnak.“

Te pedig oh Uram, áldd meg ezen ádventi időszakot, hogy ez ne csak azt hirdesse nekünk, hogy te közel vagy mihozzánk, hanem segélj kegyelmesen, hogy ezáltal mi is közelebb juthassunk tehozzád, s eképpen maradandó áldás szálljon reánk a te nagy irgalmadból. Ámen.

Dietrich u. Rédei Károly

evang. lelkész.

Özvegy asszony ludacskája.

Irta: Csite Károly.

Luca napja meghozta a telet. Kora hajnalban megeredt nagy pelyhekben a hó s esett egész estig. Ujjongtak az iskolából kijövő gyermekek a féltérdig érő hóban. Nekik az nagy öröm volt, nem úgy a szegény özvegy Csapóné tiszteletesné asszonynak, ki a kis udvari szobácskájának pitvara elől lapátolta el nagy nyögésekkel a havat.

— Istenem, Istenem 1 — sóhajtott pihenésül a lapátra támaszkodva, — csak hát ez a tél ne volna. Nyáron is alig-alig tud élni az ember a kis nyugdíjból, így télen pedig mennyi kell tüzelőfára!

Biz’ az öreg néninek küzdelemteljes s könnyharmatos volt az egész élete. Hetven év súlyos terhe gör- nyeszté már, mely hosszú idő alatt rengeteg megpróbáltatáson vitte át a jó Isten. Férjét korán elveszítette. Gyászos özvegységében nagy nélkülözések közt nevelte föl s taníttatta minden reményét, egyetlen fiát s a Mindenható azt is oly korán magához szólítá, mint férjét és az is egy kis árva fiút hagyott maga után. Majd meghalt a menye is s a teljes árvaságra jutott kis unoka az ő hűséges, odaadó gondozása alá került. így a kis özvegyi nyugdíj ismét taníttatásra kelt el. Saját szegényes szükségletét kötögetéssel kereste meg.

Még hat lapátnyi havat sem tudott odébb dobni, már teljesen kifáradt. Azalatt egy kis, mosolygós, kerekarcú leány szökdécselt be az utcaajtón, „Tél az idő, fénylik a hó ... “ dalocskát dudorászva. Házigazdájának, a jómódú Kovács András csizmadia-mesternek volt a tíz éves EszHARANGSZÓ.

tiké leánya. Most jött meg az iskolából s meglátta azonnal az öreg tiszteletesné asszonyt, csengő hangon kiáltott hozzá:

— Néni, néni! ne fáradjon vele, •nem magának való. Ellapátolom én

a havat, csak a táskámat teszem le előbb odabent.

Pár perc múlva már kezecskéjében volt a lapát. Kipirult rózsás arcocskájára szaporán hulltak a hóvirágok.

—- Te kis, angyali lélek, te! áradozott az öreg néni. — Nem is tudom, mi lenne velem tehetetlenségemben, ha te nem volnál mindenben segítségemre.

Míg a kis Esztike a havat •takarította félre az útból, azalatt az öreg néni a konyha földjére telepedve egy hófehér ludat tömött kukoricával. A kicsike előbb végzett a dolgával, azután mellé gugolt ő is. Meg-meg- simogatta a ludaéska fejét.

— Lásd virágom, ha Isten engedi, ennek az árán jön majd haza az én kis árva Béla unokám a karácsonyi vakációra; — mondta az öreg néni.

— Igazán ? 1 — csapkodta össze a hótól nedves, kis kacsóit örömében a leányka s megcirógatta ismét a ludacskát.

— Bizony, máskép nem tudnám haza hozatni szegény kis unokámat. Pedig, ugy-e lelkem-galambom, te is tuuod, mennyire haza kívánkozik az én szegénységemre. Akárcsak mint az édesapja egykoron.

— Az ám, a múltkori levelében már említette; — bizonyította a kis Esztike s megkérdezte, hogy nem jött-e tőle azóta levél 1

— Nem irt azóta, kis virágszálam. Nincs ám szegénynek pénze bélyegre. Különben te is tudnál róla. Hivattalak volna felolvasni a levelét, mert magam nem tudom már egy sorát sem elolvasni, annyira elgyengült a szemem.

Az ajtón kívül erős lábdobogás hallatszott, csizmájáról verte le valaki a havat. Fürgén, mint egy kis evet, ugrott a leányka ajtót nyitni. A levélhordó volt s levelet nyújtott be.

— Levél, levél 1 a Bélácska irta. Felbonthatom, kedves néni ? — kiáltott fel kitörő örömmel a kis Esztike.

— Bontsd, galambom, gyermekem. Addig katrócba teszem a ludat.

A kis diák levele most is nagyobb részt arról szólt, hogy haza szeretne jönni a karácsonyi szünidőre. Kérdezősködött a kis Esztikéről is. Hogy tanul ? Nincs-e valami baja ? ... Különben is jól tudta, ki írja neki nagymamája helyett a leveleket.

1911. december lf.

— Haza jöhetsz, gyermekem, haza, haza 1 — mondogatta az öreg néni. — írjuk meg neki, kis virágom, minél előbb, hogy jöhet. Hadd örüljön a szegény gyermek.'

— Jó lesz, néni, — mondta boldogan ugra-bugrálva a kis leány, — Írjuk meg még ma. Eiőbb azonban haza nézek, megmondom mamámnak, hogy ne keressenek addig.

Azzal elszaladt a kis Esztike. Egy almát kért a mamájától, melyből nagyokat harapva sietett vissza az öreg nénihez. Arra már az meggyújtotta a lámpát s a kályhába készült begyújtani. De a nedves fa oly soká fogott tüzet. Biz’ a kis Esztikének összegémberedtek az ujjacskái, mig az öreg néni unokájának szóló levelet diktálta neki leírásra.

Már a levél borítékát irta a kis leány, mikor az öreg asszony felkelt ülőhelyéből:

— Jaj, hogy elfelejtettem vizet tenni a ludam elé. Azonnal jövök kicsikém.

Jött is rögtön, kétségbeesve könnybe- borult arccal, ölében a hizólúddal, mely egy légzőcsövébe tévedt kukoricaszemtől megfulladt azalatt, míg a levélírás történt.

— Nézd, vége van, megfulladt 1... Jaj, Istenem, nem jöhet haza az a szegény gyermek karácsonyra 1 ... Tépd széjjel azt a levelet, leányom. Mást kell Írni helyette.

Azzal kitette az elpusztult jószágot a konyha földjére s görcsös zokogással borult rozoga díványára.

A kis Esztike szeme is megtelt ragyogó gyöngyszemekkel, melyek arcocskáján végig gurulva hulltak a kezében szorongatott levélre. Jó sokáig állt ott némán, nagy fájdalommal kis szivében, míg végre kiosont onnét.

Hosszantartó sírásában elaludt az öreg tiszteletesné néni. Kis unokájáról és ludacskájáról álmodott. Egyszerre jöttek be a szobaajtón mind a ketten. Elől a lúd gágogva, utána a fiú mosolyogva. Mellé álltak. A lúd szoknyája alját csipegette s unokája pedig a kezét csókolta meg.

Hirtelen felébredt. Szeme még most is nedves volt a könnytől. Megdörzsölte, hogy ébren van e, vagy álmodik? Mert a gágogást most is hallotta. Felkelt s kinézett a konyhába, ím a lúd a padra tett vizes dézsába nyújtogatta a nyakát.

— Óh, én Uram, — Istenem I... hogy köszönjem meg ezt neked 1? — sóhajtott föl szent ihlettel az öreg