Harangszó, 1911-1912
1911-12-10 / 7. szám
HARANGSZÓ. 1911. december 1Ö. 52. gyönge nőknek és az iskolás gyermekeknek az ügye, hanem az erős férfiaknak is életkérdése; egyre jobban kezdik megérteni, hogy a mindennapi élet kicsinyes gondjainál, a műhelynél, a szántás-vetésnél fontosabb dolgok is vannak ezen a világon. A külföld nagy tudósai elhagyják dolgozószobájuk szűk falait és a nép széles rétegeinek imák a vallási kérdések újabb eredményeiről szóló népszerű műveket, melyeket kézről- kézre ád egyik ember a másiknak. És nemcsak hitünk az, hogy ez a példa hazánkban is megtalálja majd útját, hanem tapasztalatunk is azt bizonyítja, hogy azok a lapok, könyvek és költemények, amelyek a vallás kérdéseiről szólnak, egyre jobban szórakoztatják népünknek a fiait. —- Amíg pedig benn a• kebelben ezek a gondolatok dobogtatják a szívet, addig nem félünk sem a süvítő szélvésztől, sem a halotti szemfedőtől, sőt egy szebb karácsonynak a ragyogását reméljük 1 Lelki szemeink már látják egy jobb komák a hajnalhasadását, — hiszen korunknak ez az ádventi időszaka tele van szentséges sejtelmekkel! Arcunk kipirúl, szemünk tűzben ég attól a nagy reménységtől, hogy eljő majd az idő, midőn protestáns népünknek minden rétege egyakarattal, egy hittel pálmaágakat hint hitünk fejedelmének a lábai elé 1 Akkor majd nem kell félnünk a terméketlen fügefa sorsától, hanem egyházunk megállja és betölti Istentől nyert hivatását és gyümölcshozásra vezeti a gondjaira bízott híveket! Ezsaiás 41. r. 10. vers. Elbeszélés. Irta: Pohánka Margit. — Legalább egyet tessék venni, édes nagyságos úri — rimánkodik az asszony. — Mondtam már, nem veszek! — Odaadom negyven krajcáron alul... A utolsó szavak elvegyültek egy tovarobogó hintó fényes kerekeinek dübörgésével, de akihez intézve voltak, amúgyse hallotta volna meg. Régen visszahúzta fejét a félig nyílt ajtóból, — erélyesen becsapva azt maga után. Csak a bérház sárga falai meredtek a szegény asszony elé. Egykedvűen, ridegen, vagy talán inkább sajnálkozással nézték, hogyan törülgeti kötője csücskével a lepergő könnyeket. Langy őszi napsugár tört át a nehéz tölgyfaajtó színes üvegablakán s az így képződő árnyék a hosszú, boltozatos folyosó kőkockáin szivárványként terült el. Ráesett a szegény asszony sápadt arcára is egy-egy zöldes fénycsík, ki mély sóhajtással hajolt le, hogy újból hátára vegye a lábainál mozgó tömeget. Bekötött szájú zsák fenekén tengeri rákok mászkáltak összevisszaságban. Ma ismét nem volt szerencséje szegény Tóthnénak; nem tudott belőlük eladni, csak pár darabot. Mikor megint künn állt az utca, a város zsibajában, hol az emberek, mint egy hangyaboly nyüzsögnek szüntelen — pillanatig habozott: menjen-e tovább, vagy forduljon vissza, — haza. Ahol talán nem is lesz többé szükség az ő ápoló, segítő kezeire. Ez a szivébe nyilaló gondolat gyors sietésre ösztökélte. Lassan elmaradoztak mögötte az utolsó épületek is, míglen nem látszott egyébnek az egész város alaktalan ködgom olynál. Csak előre, előre, amott van már a hajó-állomás. Azontúl pár lépés és otthon vagyunk, — biztatta magát Tóthné asszony. Emberek csoportja tarkállott, kik hihetőleg a gőzöst lesték, mely méltóságteljesen hasította a vizet a kikötő irányába. Tóthné odaérve, ledobta terhét s fáradtan támaszkodott a korláthoz. Erős, pirosképű leány állt mellette, mindkét karján nagy fehér bugyorral, sőt a földre is jutott még egy gömbölyűbb. Megbökte : hova viszed ezeket húgom? — Amerikába. — Aztán sokba van-e odáig ? ' Éles fütty! A leány felkapja harmadik bugyrát és rohan felelet nélkül a többiek után. Szeges csizmái csakúgy kopognak a deszkapallón. Kavarodás, tolongás mindenfelé, aztán újból néptelen a hajó-hid. Tóthné szemeivel kiséri a távolodó gőzöst, míg csak füstje is el nem tűnik a kanyarulatnál, kékbe- tetsző hegyek alján. Lábai alatt a folyam hömpölygő habjai mintha belecsobognának gondolataiba: „Elmegyünk kincsem, fiacskám, hova az a piroskendős leány ment. Ott örökös a napsugár, majd visszatér halavány arcodra az élet és ifjúság pírja. Elmegyünk, hisz holnap úgyis hajlék nélkül, minden nélkül állunk a világon. Elveszik azt a keveset is, ami boldogult apád után ránk maradt. Mire felkel a nap, jönnek érte a törvény rideg emberei...” — Mit kiván, jó asszony, — kérdi egy hang. Ijedten rezzen fel; lám, észre se vette, hogy még mindig a kikötő pénztára előtt őgyeleg. Zavarában igazgatja a fejrevalóját: mit is keres ő itt tulajdonképen ? Hanem végül előhozakodik vele: — Kérem szépen, szeretném tudni, mennyiért lehetne eljutni oda . . . izé . . . hát Amerikába ? A pénztáros mond egy összeget. — Köszönöm alássan, — suttogja az asszony és indul, megy tovább hazafelé támolyogva. Uram Istenem, honnan szerezzen ő annyi pénzt I Hiszen azon visszakapná házát, kis földjét, mindenét. De ime haza ért. Nesztelenül nyit be a kis szobába, hol már az alkony szürke homálya borong. Ágyban fekvő beteg gyermeke nehéz lélegzésébe időnkint élesen belesüvölt ott- künn a hideg novembervégi szél — megzörgetve az ablaktáblákat. Egy apró gyertyavég pislogó világánál halkan közeledik az ágyhoz s föléje hajol: Haliga csak ! Él, — gondolja és a legsúlyosabb tehertől megszabadul az anyai szív. — Aludjál gyermekem, ki tudja, holnap hol ér bennünket az éjszaka — suttogja magában csöndesen Tóthné. A szoba sarkában heverő kopottas láda fedele, melyről az idő viszontagságai minden nyomot eltüntettek arra nézve, hogy zöld volt-e, vagy barna, most nyikorogva felnyílik az özvegy keze alatt. Napvilágra kerülnek belőle rég ideje gondosan őrzött holmik. Először is egy kékkockás kendő összekötött csücskét igyekszik kibogozni. „Lássuk — mennyi van benne együtt I Tíz .. . húsz ... negyven, negyvenöt ... Hátha eltévesztettem, kezdjük újra: tíz.. . tizenöt... húsz ... harminc... negyvenöt ... “ Megsemmisülten ejti ölébe a pénzt: „Istenem, negyvenöt krajcár ?“ Reménysége váráról leomlott hát immár az utolsó kő is ? Nem I Ha az élet kegyetlenül megtépázván, beletaszít a kétségbeesés mély örvényébe, még mindig akad egy mentő deszkaszál, hogy belekapaszkodjon az ember. Még mindig lesz számára egy reménysugár, mely kivezessen onnan, és mely sohasem csalta meg azokat, kik rátalálván, bízva követték szelíd csillagfényét. Ez az imádság. A szegény özvegy ládájára szögezett tekintettel ült egyre mozdulatlan. Homlokáról lassan simulni kezdtek a
