Harangszó, 1911-1912

1911-11-19 / 4. szám

falucskát. Körülbelül két ezer tiszta protestáns magyar lakja. Szívós, kemény székelyek, akik oda sújtanak mindig, ahova akarnak, akár fát vágnak az erdőben, akár kardot forgatnak a háborúban.

A falu közepén a Sylvesterek nemesi kúriája néz körül barátságosan a kis székelyházikók között. A kúria ura is éppen ilyen szeretettel hordozza szét meleg tekintetét Végeken dolgozó réty: magyar atyafiai között.

A nagy nemesi ház öblös ebédlője sok büszke lendületű, tiszta tükrü mulatozásra gyűjtötte már össze Háromszék urait, asszonyait. Hány ifjú szerelem tűzhette ott ki pici piros lobogóját egy egy meleg táncban fiatal szivek közepébe ?

De olyan híres bál még se volt sose a rétyi kúriában, mint ezer- nyolcszáznegy venkilencben.

Sylvester Dávid volt akkor a falu ura. A jegenye-délceg nemes ur, Réty edzett székelyeivel a korbácssuhogtató Bem katonája lett. Gyönyörű fiatal felesége, Ágnes asszony, mint a csapzott szárnyú énekes madár, megtépett lélekkel borongott, ha nem látta senki. De ha valakivel szembe került: nyílt szemével bátorítást szórt a lekókadt lelkekbe. Közben pedig a maga sólyom-lelke honvédtőhadnagy ura tüzes paripa-leikét kergette valamelyik csatamezőn, ahol Bem parancsa szerint harcolt Sylvester Dávid a nemes vadként üldözött magyar szabadságért.

— Katonák jönnek I — sikoltozott a falubéli lányság.

— Oroszok-e, osztrákok-e ? — tudakolták az öregebbek.

— Istenem, mi lesz már velünk? — sóhajtott fel Sylvester Dávid ifjú felesége.

Mert már akkor az oroszok is marsoltak a diadalmas harcokban megrongyollott, leapadt honvédek ágyúja és szuronya elé. Már akkor ismerték a székely falukban jól az osztrák katonai gőg fitymáló hetykeségét. A békés faluk leány-bimbóit és asszonyvirágait akarták nem egyszer szemérmetlen marokkal tépni a tiszturak s a hősi erővel verekedő honvédségre pedig a gyalázkodás szógolyóit szórták szüntelen.

— Oroszok! — rebbent meg Sylvester Dávidné. Mintha iszonyú erőlködés után hófehér liliom-nyakáról fojtogató csontos ujjakat tépett volna le. Megkönnyebbedett. Undorító remegése merengő szomorúságba hajlott át.

Megálltak az oroszok. Sokan volHarangszó.

tak. A falusi házak ablakából sze- pegő és kiváncsi tekintettel röpdöste körül a katonákat az asszonyi népség. Mert a katona katona, ha ellenség is s az asszony megnézi, ha fél is tőle.

A tisztek hangos szóval parancsot osztogattak az útra leülő legénységnek s hamarosan befordultak minden házba, hogy néhány napra fedelet kérjenek a nap és eső ellen a kifáradt katonáknak.

Három tiszt Sylvester Dávidnéhoz kopogtatott be. Polgári ruhába öltözött tolmács vezette őket.

— Tessék I — zendült meg a szép asszony ajkán az invitáló magyar szó.

— Tekintetes asszonyom a tiszturak néhány napra szállást akarnak kérni a kúriában.

— Tud az urak közül valaki németül ? — kérdezte német szóval Ágnes asszony.

Mind a három tiszt meghajtotta magát s katonás tisztelettel mondták:

— Igen, beszélünk németül.

Leginkább németül beszélő tiszteket küldöttek Magyarországba.

A kapitány a tolmácsot elküldte s összeütötte kifogástalan udvariassággal bokáját s bemutatta magát a kúria nemes úrasszonyának. A két tiszt is látható örömmel csókolt kezet Sylvester Dávidnénak.

— Körülbelül itt maradunk hétnyolc napig. Úgy hallottuk, hogy e kúriának vannak vendégszobái is.

— Jól hallották az urak.

— Azt is mondták, hogy néha itt mulat a fél vármegye; így talán húsz tiszt is kaphat helyet Nagyságod szívességéből ; mi húszán vagyunk 1

— Lesz minden urnák helye.

— Köszönjük.

S a tisztek vígan mentek vissza a csapatokhoz.

És este a nemzetes asszony vendégei voltak valamennyien. ízlett nekik a magyar vacsora minden étele és itala s végtelen udvariassággal vették körül a ház gyönyörű asszonyát.

— Ne értsenek félre az urak, szívesen látom akáimeddig házamnál mindnyájokat; hisz tudom, hogy addig nem lövöldözik az én szerencsétlen népem katona fiait, míg falunkban pihennek; de szabad-e kérdenem : mért maradnak ilyen hosszabb időre veszteg ennyi katonával ?

A legöregebb tiszt komolyan nézett a kúria nemes asszonyára:

— Mi nem tudjuk . . ,

löli. november 19.

— De gondolhatják az urak, ugy-e? ...

— Épen úgy gondolhatja Nagyságod is. Gondolja is, én bizonyosan tudom.

— Ugy-e, vége ? — sápadt el Sylvester Dávidné.

— Igen, az közeledik! — mondta ünnepélyesen a tiszt és a könnyező asszonyt valamennyien mély megindulással nézték.

— Elveszett Magyarország ? — kérdezte megdöbbenve és sirva Sylvester Dávidné.

— Oh, nem. Csak ezt a háborút vesztették el a magyarok. De nem az osztrákok győztek, ezt ne felejtse el, Nagyságod.

— Igaza van! — ragyogott fel a gyönyörű asszony szeme.

Aztán jóéjszakát kívánt Sylvester Dávidné a tiszt uraknak s öreg bérese átkisérte a tiszteletes urékhoz. Ő ott hált.

S ezt csak másnap tudták meg a tisztek. Délebédnél aztán meg is kérdezték az okát.

A nemzetes asszony körülröppentette mély szemét az urakon s úgy mondta:

— Hisz jól tudják önök, hogy nincs itthon az uram.

A kemény katonákat megejthette ez a mélységes szeretettel kizengő mondat, mert hiába tiltakozott Sylvester Dávidné, hogy neki nem teher a tiszteletes urék vendégszerető házában való alvás: kiköltözködtek a kúriából; szerte szóródtak a faluban kis parasztházakba.

— Orosz tiszt uriasszonyt ki nem tessékelhet a saját házából I — mentegetőztek.

De ebédre és vacsorára mind a húszán a nagyasszony vendégei voltak ezután is.

Hire futott hamar a vármegyében, hogy Sylvester Dávidnét milyen önfeláldozó udvariassággal veszik körül az orosz tisztek Rétyen s nem múlt. el nap, hogy egy-egy úri család meg ne látogatta volna egyik-másik faluból a kúria nemes úrasszonyát és orosz vendégeit. És a magyarokat szomorúságukban vigasztalta, hogy az orosz tisztek — megbecsülik és hősnek tartják a magyart.

Ilyen látogatás közben határozták el a búcsúzó orosz tisztek felkérésére, hogy az utolsó este bált rendeznek Rétyen, Sylvester Dávid kúriájában.

Röpke szárnyon repült szét a hir, hisz szép lányok és kedves asszo-