Harangszó, 1911-1912

1912-09-15 / 33. szám

1012. szeptember 15.

HARANGSZÓ.

séges, régi cserépkályhát láttak. A különös síremlék valóban megható történetét aztán a férj mondotta el.

ő és felesége ezelőtt negyven esztendővel kerültek Amerikába mint nagyon szegény emberek. Newyork egy távoli külvárosában kis lakást béreltek. Az egyetlen szoba sarkába kis cserépkályhát állítottak be s ezen főzték meg a reggelit és az ebédet is. Mindennap ott ültek mellette ket- tecskén, különösen télen, reggel, délben és este is. Ha a férj hazajött munkájából s bizalmasan elbeszélgettek, minden dologról a kályha mellett tanácskoztak szemben ülve egymással a két kis támlásszékben. Később jobb helyzetbe jutottak, nagyobb lakást vettek ki, de oda is magukkal vitték a kis kályhát, a mely tanúja volt fiatal házaséletük legszebb óráinak, minden bajának, örömének. Az idő haladt, a férj meggazdagodott s pompás palotát épített. Volt középponti fűtés is, de azért a hálószobába mégis oda állították az asszony kívánságára a régi kis fehér kályhát, a melytől nem tudtak megválni. Esténkint azután is mindig melléje telepedtek. A fényes környezetből kirívó kályha föltűnt sok látogatónak, de a háziak mindig azt mondták ilyenkor:

— A múlt emléke I

Nemrég az asszony nagy beteg lett. Oda vitette ágyát a kályha mellé s mikor érezte, hogy közeleg végórája, igy szólt az urához:

— Ettől az öreg kályhától még a síromban se szeretnék megválni. Emlékezz csak vissza negyven esztendőre, mindig velünk volt szegénységben, gazdagságban. Ha megszólalna, ez mindent el tudna mondani. Tedd oda a síromhoz s ha majd kijössz, megint csak mellette fogunk elbeszélgetni...

A férj megfogadta, hogy teljesíti utolsó akaratát. Beszéltek a módjáról is. Először azt tervezték, hogy elégetik a halottat és az urnát teszik a kályha mellé, de az asszony ebbe nem egyezett bele. így a sirhoz került a régi kályha. Ott van azonban mellette a régi karosszék egyikének a mása is. Az öreg ember pedig naphosszat egyedül ül benne a kályha mellett s most is beszélget néha csöndesen a feleségével.

Milyen kedves és megható történet! Mutatja, hogy régi, megszokott bútordarabok milyen becsesek lesznek előttünk. De vájjon nem int-e arra is, hogy életünk ama örökké élő, hű tanújához híven ragaszkodjunk, ki velünk volt küzdelmünkben, kinek

szavaiból világosság és melegség áradt felénk. — Vigyük a mi Krisztusunkat magunkkal életünk boldog időszakába és akkor remélhetjük, hogy velünk marad a sír hideg, sötét éjszakájában.

A generális letette kardját!

A múlt héten London egy nagy palotájának falára egy táblát függesztettek ki. Hirtelen óriási néptömeg futott össze s megilletődve olvasta ezeket a szavakat: „A generális letette Tcardj&t. Isten velünk van“ /... Szájról-szájra szállt a szomorú hir: Booth generális, az üdv hadseregének megalapítója) és vezére meghalt! Lassanként kék egyenruhás asszonyok, férfiak jöttek a palotába, ezek állnak őrséget a generális koporsójánál.

Booth generális működésében a régi próféták erejét látjuk megújulni. Egy nagy vágyódás töltötte be lelkét: a szegény, nyomorult népet elvezetni a Krisztushoz, elviselhető életet biztosítani neki a földön s megtisztítani lelkét a mennyei élet számára. Ez volt az életcél, melyet maga elé tűzött.

Kora ifjúságában papnak készült. A methodista felekezethez csatlakozott, mely nagy érzékenységgel meglátta az élet sötét oldalait s mindent elkövetett, hogy az evangéliumnak az életben való érvényesítésével világosságot, melegséget vigyen az emberek küzdelmébe. Igazi nagy szónok volt, ki nem azért beszélt, mert tudta, hogy szépen beszél, hanem mert érezte, hogy az Isten kötelességévé tette a beszédet. Londonnak, a nagy világvárosnak legsötétebb, legpiszkosabb munkásnegyedeit kereste fel. Elment a földalatti csapszékek bortól és pálinkától gőzölgő, olajmécs füstjétől kormos helyiségeibe. Felkereste a bűnt, az erkölcsi romlást és nem irtózott azoktól, kik emberi méltóságukból kivetkőzve, a sárban fetrengtek. Elment közéjök és prédikált nekik. Kinevették, megdobálták, ő újra kezdte és kitartott. Munkatársaivá tette a szegény, szerencsétlen embereket. Azokat az iszákosokat, gonosztévőket, kiknek ő mutatta meg az igazi emberi életet, munkatársaivá tette. És mikor ezeket szétküldte mindenhova, ezeknek meggyőző példája százakkal, ezrekkel hagyatta ott a kínos emberi szenvedélyeket és bűnöket. A Krisztus evangélioma volt az a fegyver, mely- lyel meghódította és összetartotta követőit.

Híveinek száma folytonosan növe2R7.

kedett. Katonai szervezetet adott egyesületének s a tagok mind kék uniformist öltöttek magukra. Lassanként túlterjeszkedtek Londonon, Angolországon. Elmentek az Egyesült Államokba, Kanadába, Austráliába, Svédországba, Norvégiába, Németországba. Booth generális ott járt közöttük; prédikálta az evangéliumot, hirdette a megtérésnek, imádkozásnak, a Krisztusban való életnek szükségességét.

De ezzel nem elégedett meg a generális. Ő nemcsak az embereket, hanem a társadalmat is meg akarta tisztítani. Azért olyan szervezetet adott egyesületének, hogy az munkát szerzett tagjainak, menedékhelyet tartott fenn a szükölködőknek, ingyen ebédeket osztott a szegényeknek. Szóval nemcsak prédikálta, hanem cselekedte is a Krisztus evangéliomát.

És mi volt munkájának eredménye ?... Mi csak a külső eredményt látjuk, s nem mondhatunk ítéletet a belső eredményről, melynek mérővesszője a léleknek Istenhez való visszatérése. De a külső eredmény hangos szóval hirdeti, hogy Booth generális nem dolgozott hiába. Az üdv hadserege sok országban megerősödött s híveinek száma milliós hadsereget alkot. Mikor elkezdte munkáját, kigúnyolták, sokszor kidobták a csapszékből, most pedig, midőn meghalt, a hatalmas angol nép uralkodója azt mondta, hogy nemzete nagy szervezőt, a szegény pedig jószivü, őszinte barátját veszítette el benne. A gyászhoz csatlakozott a német császár, a francia köztársaság elnöke, a világi, egyházi hatóságok fejei. Nemcsak az európai országokból, hanem Koreából, Jávából, Ausztráliából, Islandból, Amerikából is százával érkeztek a részvétsürgönyök.

így élt és igy halt meg Booth generális, az üdv hadseregének megalapítója. Hogy mi marad meg alkotásából, azt majd csak a jövő mutatja meg. De két nagy tanulságot már most kiolvashatunk nemes célért folytatott küzdelméből. Az első az, hogy csak a Krisztus evangélioma mozgathatja meg az emberek# szívét, csak ez az evangéliom tisztíthatja meg a bűnösöket, csak ez emelheti a szenvedélyek rabjait az igazi emberi élet* magaslatára. A másik tanulság egyszersmind egy komoly intés és azt mondja: a Krisztus evangéliomán felépült anyaszentegyház fordítsa minden erejét arra, hogy az Isten ajándékaképpen nyert örökség, az evangéliom bemenetelt találjon az életbe.