Harangszó, 1911-1912
1911-11-12 / 3. szám
S mi több, szalonnádhoz javítást sem kértél ?“ Uram 1 ez is sok volt; hiába hordozlam, Ahogy nekem adtad, épúgy visszahoztam. Csudálták, bámulták: milyen szép, milyen jó! De nem evett abból egyetlen halandó.“ Hát te?“ kérdi egy hang kíváncsin mellettem. Édes feleségem én ... én .. . csaknem [ettem.“ (Vége.) 1911. november 12. ____ „ Ki mint vet, úgy arat.“ Irta: Bándy János. Két kis történetet mondok el annak a szeptirási igazságnak szemléltetésére, hogy „aki vet a testnek, abból arat örök kárhozatot, aki vet a léleknek, abból arat örökéletet.“ Két jámbor keresztyén család élt X . . községben közeli lakásban egymáshoz. Mindkét családnak egyetlen fia volt, kik apjuknak reménységei, anyjuknak örömei voltak. Gyermek és fiatal éveikben a gondos nevelés fogott rajtuk. Nevelkedtek testben és lélekben Isten és emberek előtti kedvességben. Haj, de elmúlt a gyermekkor és elkövetkezett azon idő, amidőn az ifjaknak családot kelle alapítani. Ez is megtörtént minden baj nélkül. Úgy az egyik, valamint a másik majdnem egy évben nősült, Kaptak tűzrőlpattant menyecskét, ki a jövőben a munkát, a gondot, a fáradalmakat megossza velük. Jól is ment jó darab ideig minden. Volt békesség, egyetértés, szeretet, kitartás a két háznál egyformán. Azonban az ördög nem késik hinteni a rossz magot és ha az emberi szívben jó talajra talál, oda teljes erővel beszállásolja magát és „annak az embernek utolsó állapotja gonoszabb lészen az elsőnél.“ így történt az egyik családnál! A fiatalember szívében felütötte az ördög a sátorát és az önnállóságra vágyás gonosz ir.ag- vát hintegette abban Nem akart füg- geni sem jó szüleitől, sem nejétől, — legkevésbbé a jctanáccsal fellépő rokonaitól. Vetett ugyan minden évben, de amidőn aratásra került a sor a „Sebiger“ zsidó korcsmáros tartotta a zsákját a „söntés“ deszkafalán feljegyzett évi tartozás kiegyenlítése végett. Emellett elhanyagolta családját, el a dologra kedvező időt és amidőn más szorgalmasan munkálkodott családja jövőjén hivatása körében, ő a drága időt a veszedelmes alkohollal megfertőzött levegőben a korcsma Ideáján hivalkodva fogyasztotta a ’estet-lelketölő mérges italokat. Otthon pedig jóérzésü családja hullatta a fájdalom és keserűség által kisajtolt HARANGSZÓ. forró könnyeket. Búsúlt a szülő, epe- dett a fiatal feleség, sírtak a sápadt gyermekek; de segíteni nem tudtak a helyzeten. A szép kis gazdaságból nem háromlott a kis családra egyéb, mint a legszűkebbre szorított megélhetés, a többi lefolyt az apa torkán. Négy gyermeke már születésével magával hozta az apának alkohol által megromlott rossz vérét s amidőn járványbetegség ütötte fel fejét a községben, legelsőbben is ezen ártatlan, de megromlott vérből származott gyermekek lettek az áldozatok. Talán jobb is volt így, mert hisz rövid életükben is árnyékban nőtt csirahajtásokhoz hason ütottak. Az apát nem rendítette meg e csapás sem, mert nemhogy a bánatos szülők és keservesen siránkozó feleség könnyeit látva javulásnak indult volna, de sőt annál nagyobb mértékben folytatta megkezdett gonosz életmódját. Elvégre sirba kergette jó szüleit még mielőtt szentirásbeíi vénséget érhettek volna el s amidőn maga maradt az apa állal tisztán reáhagyott gazdaságban, annyira megfeledkezett magáról, hogy a mértéktelen ivás következtében feleségének réme, embertársainak csúfja, a község fiatalságának gúnytárgya lett. Pipa torka lett fegyvere, szomjúság pajtása, mig nem testileg-lelki- leg annyira elzüllött, hogy még akkor sem tudott emberségesen beszélni embertársaival, ha nem ivott, ami bizony ritka sorban történt. Végre teljesen tönkretette a mértéktelen élet és a legszebb férfikorban ágynak esett s csakhamar kilehelte bűnös lelkét. Vájjon hogyan számol majd az ilyen ember az örök bíró előtt mind maga, mind pedig korán elpusztult ártatlan kis gyermekei életéről? Bizony szomorú és kétségbeejtő számadás lesz ez 1 íme ez vetett a testnek és biztosan örök kárhozatot arat utána. Apró történetek. Ki az én felebarátom! Egykor Spieth misszionárius Togo afrikai gyarmaton Hovidéki emberekkel beszélgetett a felebaráti szeretetről. Azt kérdező: „Kit tartotok ti felebarátotoknak ?“ — „Szüleinket, gyermekeinket és a testvéreinket“ — mondák azok. „Mást senkit?“ „A mi helységünkben lakozókat és rokonainkat is.“ Ezzel felebarátaik végére jutottak. Akkor így szólt a misszionárius nekik: „Képzeljétek el, hogy a bokorban fekszik haldokolva egy 23. abszanti, aki titeket egykor rabszolgaságba hurcolt. Mit tennétek vele, ha vizet kérne tőletek ?“ Mindjárt válaszoltak többen : „Mi levágnók a fejét.“ Egy másik így szólott: „Ezt én ugyan nem tenném, de vizet sem adnék neki, hanem őt derekasan leszidnám.“ Ekkor a misszionárius egy keresztyénhez fordúlt: „És te Dávid mit tennél?“ Dávid így felelt: „Én rpáskép tennék. Én őt a hátamra venném, hazavinném és ott gondoznám, mig az egészségét vissza nem nyerné. így kívánja azt Krisztus az ő szolgáitól.“ Ily érzelem csak az evangyélióm gyümölcse. Gondolkozásra való! Kingsley a híres angol író egyszer azt mondá: „Attól a pillanattól kezdve, amióta tudatára jöttem annak, hogy Istené vagyok, férfiúvá lettem.“ Mutassuk meg mindazoknak, akik azt hiszik, hogy a vallás csak az asszonyok és gyermekeknek való, hogy Isten egy valóság, s hogy a hit hősöket és férfiakat teremt. A felvilágosodás korában azt mondá egy követ egy papnak : „Ami leginkább hiányzik nálunk, azok a férfiak!“ „Én azt hiszem“, válaszolt ez, hogy „ti a hitet elvetettétek, amely férfiakká tesz.“ Chrysostomus mondja: Saját szidalmazását türelemmel elviselni, keresztyénhez illő; de közönyösnek lenni, ha az Istent szidalmazzák, is- tentelenség. A kávé fölfedezése. Egy abesziniai adat szerint a kávébogyó különös sajátságát egész véletlenül fedezték föl, és pedig egy nyáj juh és kecske szolgáltatott arra alkalmat. Mondják, hogy a harmadik század végén egy szerzetes csapat az üldözések elől Egyptomból Abessinia felföldjére futott, s ott megtelepedett, és földmí- veléssel, juh- és kecskelegeltetéssel tartotta fel magát. Egy estve a pásztor a priorhoz jött azzal a csudálatos jelentéssel, hogy a juhok és a kecskék nem akarnak nyugodni, hanem ugrándoznak a cserényben, és oly élénkek, hogy ő attól fél, hogy azok meg vannak rontva. Ekkor megpóbálták az imádságot és a ráolvasást, de sikertelenül, végre azt mondá a prior, hogy a nyájat ő maga fogja őrizni. Kihajtotta azt a legelőre, gondosan megfigyelte a növényeket melyeket lelegeltek, és úgy találta, hogy az álmatlanság mindig beállott, ha bizonyos bokor leveleit és bimbóit falták le. Most már ő is megkisérlette e leveleket és bimbókat magán, összerágta azt, és úgy találta, hogy a
