Harangszó, 1911-1912
1911-11-12 / 3. szám
HARANGSZÓ. 1911. november 12. 66 séget a boldogság napjaiban. Elindult hát magános útjára betegen, sziv- szakadtan, egyesegyedül. Mikorra este lett, egy kietlen pusztaságba ért. Tikkasztó szomjúság gyötörte, de csak egy pocsolya kínálta undorító vizét. Fölébe hajolt mégis, hogy sebes ajkait hűsítse és azt kivánta, hogy vajha a halált inná e poshadt itallal. De ime, lépések zaja hallatszik és a szerencsétlen újra elfödi arcát s nem lévén már ideje a menekvésre, leborul az út porába : „Vigyázzatok ! Tisztátalan van itt I“ Mindegyre közelednek a léptek s már ott áll a számkivetett mellett a jövevény. Fölébe hajlik és a nevén szólítja. Édes, lágy hangja úgy zeng mint a muzsika és átrezeg a sorsüldözöttnek minden idegén. íme, egy ember, aki nem utálja őt és nem fél a rettentő kórságtól, mely elriaszt közeléből minden halandót 1 Fölállt és várakozott. Az idegen pedig mélységes szánalommal reánézett az elgyötört, megalázott emberi alakra, aztán vizet merített tenyerébe a mocsárból és reáönté a bélpoklos fejére: „Akarom ! gyógyulj meg!k Csoda történt. Egy szempillantás alatt eltűntek a bélpoklos testéről az undok fekélyek, megtisztulva keringett ereiben a vér s fiatal erő duz- zasztá újra izmait. A boldogság és hála elragadtatásával ölelte át Jézus térdeit s hangos szóval hirdette az Ö dicséretét. Angolból N. Willis után Farkas Mlhályné. Csaták zajából. Épen három éve múlt, hogy 1908. szeptember havában az egész Balaton környéke egy nagy táborhoz hasonlított. A tó keleti és nyugati hosz- szában egy egész nagy hadtest vonult fel a Veszprém vidékén lefolyt királygyakorlatokhoz. Napokig izgalommal szemléltük a próbaháború csapatainak mozgását. A minden fegyvernemhez tartozó ezredek végtelen hosszú láncokban kanyarogtak a széles országutakon. Tarka változatban jöttek egymásután gyalog és lovas dandárok, tüzérek, szekerészek dübörgő nehéz ágyukkal, társzekerekkel, közben fürge kerékpárosok, majd megterhelt lomha gépkocsik s a modern hadviselés számtalan készleteit szállító különféle alkalmatosságok. Most ugyan egészen békességesen vonult fel ez, a többnyire horvát ezredekből álló hadsereg, de épen hatvan évvel előbb a mostani hadfiaknak öregapái egészen más szándékkal jöttek ugyanezen utakon. Akkor Jellasich katonái voltak azok, ellenségei a magyar hazának, fellázított hordák, hűtlen fiai a közös édes hazának. Úgy jöttek mint rablók, martalócok, alattomos gyülevész had volt, mely sem támadásban, sem védelemben nem volt vitéz, lovagias, csak gyáva, poltron, csőcselék. Volt ugyan Jellasich seregében néhány ezer rendes katona is, de ezek, főkép tisztjeik, szinte restelkedve s orcapirulással követték a nagyszájú bécsi császári kegyencet. A magyar országgyűlés kerülni akarta a vérontást; minek folyjon testvér vér, hátha a kölcsönös megértés újra összedobbantja az egymástól elhidegült sziveket. Felkérte hát az ország nádorát, István főherceget, egyenlítené ki a viszályt a bánnal való személyes találkozás utján. Némi habozás után elfogadta a nádor a megbízást. Leutazot Veszprémbe s szeptember 21-én a Balatonon akkor járt egyetlen gőzhajóra, a „Kisfaludy“-ra szállt és a Szemesen táborozó bánt felkérte, hogy jöjjön néhány bizalmas emberével a hajóra az egyezkedésre. Talán sohasem szebb a Balaton festői képe, mint ilyenkor ősszel, a mikor a hangtalan, méla csendességben nyugosznak habjai s az őszi verőfény lágy sugarai törnek meg smaragdzöld tükörén. Partjain már érik a szőlőgerezd, a gyümölcsfák roskadoznak terhük alatt, vándor darvak, gólyák, fecskék fenn a magasban tanakodva gyülekeznek csoportokba s keresik a vándorút irányát. Majd közeledik a tél: dér üti meg a zöld lombot, lehervad; hideg szél száguld végig a tájon, hervadás és enyészet képe borul az előbb életvidám, mosolygó virányra. Elhalványul, fonnyad a béke olajága. Károgó hollócsapatok kavarognak a komor felhők alatt s vészt- jóslón krákognak: folyjon vér, perzseljen láng és üszög, csattogjon a halálthozó fegyver, sirjanak a hitvesek és anyák. A gyáva Jellasich a vízpartról nézi a nádor hajóját, nem mer csónakon odamenni, hátha foglyul ejtik s a csürhe had azután magától szétszalad. A nádor bosszúsan tér vissza az ország fővárosába, majd pedig mikor az események tántorgó kockája a jogos fegyveres védelem felé sodorta a nemzetet, megfutott, elhagyta az országot s a hozzá ragaszkodó, benne bízó árva magyar népet. * * * Mikor Jellasich a Balaton partján táborozott, táborkarába beosztva volt egy fiatal hadnagy, névszerint Raber Gusztáv, származására erdélyi szász, atyja Beszterce vidékén evangélikus lelkész. Történt, hogy az átvonulás alkalmával egy napon a fiatal tiszt épen az evangélikus parókián, tisztelendő Boronkay uram házánál kapott szállást. Az öreg lelkipásztor a helyzethez képest szíves előzékenységgel s magyaros vendégszeretettel fogadta az ellenséges had katonáját. A német nyelven folyt, eleinte szakgatott társalgás mihamar meleggé és bizalmassá lett, a megnyerő modorú, élénk fiatal ember nem sokáig leplezte, hogy ő és tiszttársai kedvetlenül és restelkedve, csak a katonai fegyelem parancsából követik a zászlót, mit a bán vett kezébe. Misem volt tehát természetesebb, minthogy pohárkocintás közben a házigazdából is egész kuruc mivoltában törjön ki a hazaszeretet tüze s a pokol fenekére kívánja Jellasi- chot minden pereputtyával együtt. Igyen folyt a társalgás, midőn vacsora tájban a szobába toppan Jenő, az ifjabb Boronkay, ki csak pár hete jött haza Jenából, abban a reményben időzvén az apai háznál, hogy az öreg kidöltével, az eklézsia bizalmából majdan ő lép a hivatalba. Egész délután oda volt; ott settenkedett, ott szónokolt ő is, hol a község népe nagy titokban, tüzes beszédekkel, a hazafiság lánghevében tárgyalta a napi eseményeket s öklök fenyegetése között kivánt átkot és halált a haza minden ellenségére s az épen itt lebzselő zsebrák hadra. A hazafias fellángolás füzében a jó atyafiak ki ,is mondták, hogy most minden épkézláb ember fegyvert ragad, s megy ki honvédnek, ki nemzetőrnek s elűzi a haza földjén tipródó bitor ellenséget. Mindjárt Jenő lett az első, aki kijelentette, hogy a holnapi napon elmegy s felkeresi a legközelebbi honvédtoborzót és beáll katonasorba; aki akar, jöhet vele. E felbuzdulás indulatával tér haza s szinte megütközve és csodálattal áll meg a küszöbön, mikor a véletlen ily hirtelen és épen a saját há-
