Harangszó, 1911-1912
1912-05-12 / 24. szám
196. HARANGSZÓ. 1912. rrrtjus 12. mozdulatlanúl, véres fejjel és csak nyöszörögni tud. Amint leereszkedik hozzá, meglepetve látja, hogy aki ott véres fejjel fekszik, nem más, mint — Bandi urfi. A mi Jancsink most, ha megakarta volna boszulni azt a sok keserűséget, amit a Bandi okozott neki, megtehette volna. Egyszerűen a vérében fetrengő urfinak a szerencsétlenségén kacaghatott volna és otthagyhatta volna szenvedni. Egy pillanatra eszébe is jutott, hogy az urfi még otthon Büszkefalván mit mondott neki, hogy tudniillik Bártfán meg ne merje szólítani ő, a „koldus“, a gazdag nagy ur gyermekét 1 Most azt mondhatta volna a nyöszörgőnek, hogy itt vagyok, segíthetnék rajtad, de te megtiltottad, hogy közeledbe menjek, mert te nagy úr vagy, én pedig csak egy szegény gyermek vagyok ... De a Jancsi nem állott bo- szút, csak azt látta, hogy egy kis fiú, aki hozzá még ismerőse, szerencsétlenül járt, hogy véres fejjel fekszik egy hegyszakadékban, s rögtön a segítségéhez látott. Először is egy közeli forrásban megnedvesítette a zsebkendőjét, letörülgette a Bandi arcáról a vért, azután pedig szépen bekötötte vele az összezúzott részeket. Majd belefújt egy kis sipba — ezzel szoktak a Karcsival egymásnak jelt .adni — és odahívta a kertész fiút. Megfogták a Bandi urfit egyik a fejénél, másik a lábánál és nagynehe- zen kijutván a szakadékból, vitték befelé a fürdővároskába. Útközben találkoztak egy kocsissal, aki Karcsi- ékat ismerte, ielkérezkedtek a szekerére és azon aztán egykettőre hazaértek. Bevitték a Bandit Büszkefalvy- ékhoz, akik már kétségbe voltak esve egyetlen fiúk holléte miatt. S egyrészt örültek, hogy megkerült, másrészt pedig siránkozva nézegették Bandi sebeit. A Jancsi elmondta, hogyan találták meg és mentették meg a Bandi urfit és mikor befejezte mon- dókáját, tisztességtudóan köszönt és el akart menni. De nem eresztették el. A Bandi édesanyja homlokon csókolta a Jancsit is meg a Karcsit is és pompásan megvendégelte őket. Ezenközben az orvosi segítség következtében a Bandi is teljesen magához tért félkábultságából. Odahívta a betegágyához a Jancsit és feléje nyújtotta bekötött kezét és halk hangon azt mondta neki: „Bocsáss meg kedves jó Jancsi pajtásom, — úgy-e nem haragszol rám ?“ Majd felemelkedve fekvőhelyéről átölelte Jancsinkat és meg is esókolta. Úgyszintén megköszönte Karcsinak is, hog^y ő is segítségére jött. — Ezen naptól fogva megváltozott a mi gőgös Bandink. A Jancsi meg mindennapos lett nemes Büszkefalvy Tamás uréknál; s mikor közeledett a szeptember, együp utaztak haza a közös nagyalföldiúa- kóhelyre: Büszkefalvára. / Bandi és Jancsi egymás mellett üldögéltek a pirosbársonyos elsőosztályú vasúti fülkében és hangosan nevetgélve tréfálkoztak. Majd elbeszélték egymásnak, hogy azon nevezetes találkozásig hogyan töltötték az időt Bártfán. Ekkor beszélte el a Bandi a Jancsinak, hogy miképen történt vele az a majdnem halálos baleset. Úgy volt tudniillik, hogy a Bandi megszökött hazulról egy gum- mipuskával, elment az erdőre, ahol fenyőrigókra meg más éneklőmadarakra lövöldözött. Egyszer éppen egy fülemilére célzott a gummipuskával, a lába alá nem is nézett és amint éppen lőni jjcart: zsuppsz ! beleesett a hegyszakadékba. Most mindaketten nevettek ezen a kalandon, de bezzeg nem nevetett a Bandi akkor, mikor benne volt! A Jancsi, mikor abbahagyta a nevetést, a komoly oldaláról fogva a dolgot megjegyezte, hogy: „Látod Bandi, megbüntetett az Isten, mert a fülemilét akartad bántani!“ A Bandi is elgondolkozott, azután megfogadta, hogy többet olyan szépen éneklő hasznos kis madarakat, mint a fülemile is, sohasem bánt. — Hosszú ideig robogott a vonat, de egyszer csak azért hazaérkeztek nyaralóink. Nagy volt a többi iskolás gyerekek meglepetése, mikor szeptember elsején a büszke Bandi urfi, meg a szegény Mezei Jancsi karonfogva, vidám jókedvvel jöttek be az iskolába és mindketten sorra kezet fogtak valamennyi gyerekkel. A Bandi urfi — ha lehetséges — még nyájasabb volt mindenkihez, mint a Jancsi. Mindenkit így szólított meg: „Szervusz Kedves Pista vagy Kari barátom (vagy ami neve volt az illetőnek), de régen nem láttalak, hogy vagy ? Végűi pedig, mikor már külön- külön mindenkivel kezet fogott, összehívta valamennyit maga köré és a régebbi hencegés helyett bocsánatot kért mindenkitől, akit csak valamikor megsértett, vagy megbántott! Lett is nagy öröm a gyerekek közt, ezután ők is sokkal kedvesebbek voltak Bandihoz, mint eddig és tehetségükhöz képest mindig arra törekedtek, hogy minél jobban kedveskedjenek neki. Ezután pedig a Bandi a tanulásban is megváltozott; a Jancsival / együtt tanulta a leckét, s ha valamit nerruéTrtett meg, a Jancsi mindig megmagyarázta neki. ' És mire eljött az év vége a Jancsin kívül nem is akadt nála jobb tanuló az egész iskolában. Igaz, hogy mióta megjöttek Bánfáról, nem is ült ám az első helyre, hanem a Jancsit engedte oda, másodiknak is csak azért maradt meg, mert a Jancsi mellett akart ülni az iskolában is. Hisz ő volt Isten után egyik legnagyobb jól- tevője; nemcsak a biztos elveszéstől mentette meg, hanem ennek folytán egész élete megváltozott, még pedig jobbra változott. Szóval a büszke, gőgös, kegyetlen, rossz tanuló Büszkefalvy Bandiból, mindenkihez nyájas, jószívű, jó tanuló : szóval igazi előkelő urifiú lett. Eddig tartott elbeszélésünk nemes Büszkefalvy Bandiról és a szegény Kis Mezei Jancsiról. A jószívű énekes. A mit elmondunk, Gayarréval, a hires spanyol énekessel történt. A mikor a művész Barcelonában játszott, egy este a piacon két zenélő koldusra bukkant, a ki keservesen sirt, mert egész nap semmit sem keresett. — Ezek szegény művészek, a kiknek rosszul megy a sorsuk — szólt az énekes társához. — Isten tudja, mennyit szenvedhettek, a mig idáig jutottak. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a két szerencsétlen ember már régen nem lakott jól. Szerezzünk nekik egy kis örömet. — Helyes. Adjunk mindegyiknek egy aranyat. — Várjunk csak. Az az ötletem, hogybusásabban gondoskodjunk róluk — Hogy érti ezt? — Vegyük át a szerepüket. — Nem értem. — Én majd énekelni fogok, öru majd gyűjti a rézpénzt, de azt hiszem, inkább az ezüstpénzt, mert úgy vélem, jó bevételünk lesz. — Csak nem komolyan gondolja ? — A legkomolyabban. Én nagyon is megfontoltam a dolgot. De kezdjük el rögtön, mert akkor legalább hamarosan hazamehet ez a két elkeseredett ember. Biztosra veszem, hogy nagy közönségünk lesz, mert engem mindenki ismer. És nem is lesz egyhamar alkalom rá, hogy engem ilyen olcsón hallhassanak énekelni, s e mellett jótékonycélra. Ne vesztegessük hát az időt.
