Harangszó, 1911-1912
1911-11-05 / 2. szám
HARANGSZÓ. 12. 1911. november 5. mező fejlődését és mindig keblébe lopódzik az isteni hatalom, az isteni mindenhatóság érzete, melynek csodás voltát szemléli a kis magnak telt kalászszá való tejléséig. Békességgel várja a föld drága gyümölcsét, mely fáradságának jutalma. A zsoltáriróval zengi: Áldjátok az Urat, mert jó és mindörökké megmarad az ő irgalmassága. (106 Zsolt 1). Mikor a magot elhinti, mennyi gond, aggodalom környezi lelkét 1 Míg az felnő, megerősödik, ezer és ezer veszély érheti. De él keblében a bizodalom, a félelem nélkül való reménység az Úr gondviselésében. Ez a hit legyőzi a félelmet megszünteti az aggodalmat, bensejében megszólal a biztató hang : Nem hagylak el téged és nem távozom el te tőled. (Zsid. lev 13, 5. v.) Minden ember felfogásán gondolkozásmódján meglátszik azon foglalkozás nyoma, melyet üz. A földművelő folytonos szemmel kísérője az isteni hatalomnak, gondviselésnek, mely a természet életében folyik. A vallásos lelkűiét legyen elidegeníthet- len tulajdonává. A mély vallásosság, mely elömlik a szavakon, megérezhető a gondolkodásmódon, mely a cselekedeteknek állandó kísérője, ékesítse a földmívelőt. Gyermekkorától őszbeboruló aggkoráig a természet temploma lakóhelye. A madárdal örvendezteti, lelkesíti. — Míg a hivatalnok, iparos négy fal között végzi munkáját egy nap, mint másikon, addig ő Isten szabad ege alatt munkál. S bár a toll könnyebb munkaeszköznek látszik, mint az ásó, mégis a toll munkásainak legtöbbször előbb lankad erejük. Ha vallásos lélek lakozik benne, a megelégedettség nem hagyja el házát. Az Úr ad korai és késői erőt, megáztatja a föld barázdáit, megtermékenyíti hantjait. A reménység biztatón, bátorítóan beszél hozzá. Nem csügged el, ha egyik vagy másik év nem váltja be várakozását, mert tudja, hogy a hű munkást fáradozásainak jutalma el nem hagyja. A költő énekét hangoztatja, midőn szűkösebb az esztendő, ha egyben, másban csalódik: „Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri.“ (Arany) A hálaadás megszentelő érzelméről el nem felejtkezik a buzgó földműves. Tudja, hogy aki hálát ad az elvett jókért, méltó az arra. Az Ur adja az erőt, képességet; Isten kegyelme által vagyunk, amik vagyunk. A hálás szívű ember tud igazán méltóképpen élni az Ur adományaival. Nem fecséreli el; nem lesz rideg, zárkózott, ki mások bajai iránt érzéketlen ; gondol a jövőre, előrelátó. Hálával veszi a mindennapi kenyeret. Legyetek hálásak mindenekben, mert ez az Isten akarata ti bennetek (I. Thess. 5, 18.) Minden jóknak forrása az Isten. Ha emberek részéről jövő jóságot tapasztalunk is, mégis Istentől nyerjük azt az ő akarata és rendelése folytán. (Dr. Luther M.) Isteni mesterünk hálaadó volt, éltének minden idejében. Tőle vegyen példát a buzgó földműves, midőn munkáját bevégzi s öröm honol szívében látva fáradozása jutalmát. Bízó hittel rendületlen reménységgel munkálkodjék s elégedjék meg a jelenvalókkal. Küldje háláját Istenhez s vesse reménységét Istenben. Jakab Iván ev. lelkész. „Valaki vallást tesz én rólam...“ Réges-régóta él a nép ajkán az alább elmondandó történet, melyet egy lelkipásztor az 1721-ik évben beszélt el híveinek. E történet apáról fiúra szállt s most én is elmondom lelki épüléstekre s hitetetek megerő- I sítésére. Abban az időben a törökök uralma alatt nyögött édes magyar hazánk s a török félhold uralkodott Magyar- ország egy nagy részén. De már a törökök dicsősége s a félhold ragyogása is halványulni kezdett. Sza- vojai Eugén a nagy hadvezér egymásután aratta a fényes győzelmeket a vad pogány törökök fölött. Történetünk az 1717-iki belgrádi győzedelmes csata idejéből való, amikoron is Belgrád várát sikerült visszahódítani a pogányoktól. Egy bátor, gazdag nemes kardot fogott hazája védelmére. Két lovászával elment Belgrádba. Egyik szolgája éppen akkor esett el, midőn veszélyben forgó urát élete feláldozásával a törökök kezéből szerencsésen kimentette. A következő vad tusában holtan esett össze maga a bátor nemes is. Életben maradt hű szolgája: Paas Péter, jó urának elvesztése fölötti mély fájdalmában a futva menekülő törököket üldözőbe vette. De nem volt elég óvatos, úgy hogy jó távol a várostól a menekülő törökök körülfogták és magukkal hurcolták. Lófarkához kötötték, azután egy török felült a lóra s a fogolynak meztelenül és mezítláb kellett a ló után szaladnia. Késő este egy erdőbe értek s ott megállapodtak. Tanakodni kezdtek, hogy a bátor keresztyén foglyot, ki a csatában oly sok török társuknak életét kioltotta, micsoda kínzással végezzék ki. Végre határoztak. Először is két botot keresztalakjára egymásra fektettek, azután leköpdösték a keresztet, majd kínzással arra akarták kényszeríteni a foglyot, hogy ő is gyalázza meg a keresztet. A fogoly azonban ezt nemcsak hogy meg nem cselekedte, hanem — miután kezeiről és lábairól a bilincset leoldották, — azokat, kik a keresztre köptek, irgalmatlanul ütlegelni kezdte. Újra bilincsbe verték. Majd késsel és tőrrel kezdték szurkálni, kényszerítve a kereszt le- köpésére s miután ez sem használt, kezénél fogva feje fölött egy egy fához szegezték s megkorbácsolták. Mondd ezt a nevet: „Mohamed“, kiabálták körűié. De a fogoly mindig ezt a nevet kiáltotta: Jézus Krisztus. Ekkor elhatározták, hogy tűzbe állítják s így kényszerítik Krisztus megtagadására s ha mégsem teszi, úgy pusztuljon el lassú tűzhalállal. Midőn a szerencsétlen fogoly látta, hogy a halála közel van, buzgón elimádkozta a Miatyánkot és a Hiszek-egyet. Az Úr meghallotta s szívébe nyugalmas és édes békességet öntött, hogy még gyilkosaiért is imádkozott, miként az Úr a keresztfán és István vértanú a reáhulló kőzápor között. S alig, hogy az ima szavait elrebegték ajkai, oly mennyei öröm és édes érzet szállta meg szívét, hogy nem tudta magát visszatartani s buzgó szívvel és áhi- tatos lélekkel erőteljes hangon énekelni kezdte a fenséges böjti éneket : „Krisztus! ártatlan bárány, Ki miértünk meghaltál Nagy engedelmes voltál A rettenetes kínban, Bűneinket viselvén, Minket megváltottál, Irgalmazz nekünk, Óh Jézus, óh Jézus!“ Ép a harmadik vers eme szavait énekelte: „Adj békességet Oh Jézus, oh Jézus !“ midőn az erdő szélén egyszerre csak trombita harsona zendült. Keresztyén lovaskatonák törtek rájuk, villogtak, csattogtak a kardok s a következő pillanatban a törökök vad futással menekültek. A keresztyén katonák megborzadva látták fához szegezett fogoly társukat. Kiszabadították rettenetes helyzetéből s a megkínzott férfi eszméletlenül roskadt karjaikba.