Harangszó, 1911-1912
1912-02-18 / 17. szám
134 HARANGSZÓ. 1912. február 18. Luther Márton utolsó napjai. Az egykorú tudósítások alapján összeállította Rothe W. superintendens. Németből fordította: Endreffy János theol. akad. hallgató. 1546 január 23-án elindult Luther Márton Wittenbergből Eislebenbe utolsó útjára. A mansfeldi grófok kérték meg, hogy az évek hosszú során át húzódó perlekedést személyesen intézze el. Bár mindenféle betegség miatt kimerültnek — .öregnek, kimúlónak, fáradtnak és hideg“ - nek nevezi magát Luther január 17-én kelt levelében, — mégis kötelességének tartja, hogy „hazája nyomorának“ érdekében ezen hivatás alól ki ne vonja magát. „Örömmel feküdnék koporsójába“ — írja Albrecht grófnak, ha előbb „kedves fejedelmeit egyetértőn és békés, egyértelmű szívvel látná.“ A tél hidegében való utazás igen terhes volt. Luthert és kísérőit — János, Márton és Pál fiait és szolgáját meg házitanítóját, Rutfeld Am- brosiust — Halléban a jégtábláktól zajló Saale három napig föltartóztatta. Csak negyednap január 28-án ülhettek a folyón csónakba, mely alkalommal hirtelen szélvihar nagy veszélyben sodorta őket. A mansfeldi grófság határán — Langenbogen mellett a reformátort 113 lovasból álló grófi díszkiséret fogadta. Kevéssel a város előtt, Un- terrissdorf mellett, miután a gyaloglástól kiizzadt, aztán ismét kocsiba ült, — nagy gyöngeség, szédülés és lélegzési zavar lepte meg. Már rettegtek életéért. De ismét felüdült. Eislebenben Albrecht János városi írnoknál szállt meg, kivel baráti viszonyban volt, — Dr. Drachstedt házában, szemben a szt. András templommal. — Lakószobául a négyablakos szobát használta Luther az első emeleten, a szt. András templom felé nézőt; a mellékszobában aludt néhány kísérőjével, kikhez még Jónás Jusztus hallei superintendes is csatlakozott. Másnap mindjárt megkezdődtek a grófi pörösködésen való tárgyalások, melyeken Luther naponként 1—ll/a óráig vett részt. Kívüle és Jónáson kívül, mint közvetítők, az anhalti fejedelem, Wolfgang és a schwarzburgi gróf, Henrik voltak jelen. A tárgyalások a nagy terembe folytak, mely az udvar felé nyílt és jelenleg a régiségtan társulat céljaira szolgál. Sokáig azonban úgy látszott, minha egyezség lehetetlen volna, miáltal Luther sok boszankodásnak volt kitéve. Nagy végtére aztán sikerült megállapodásra jutniok. Ebben az eislebeni időben Luther négyszer prédikált a szt. András templomban ugyanazon a szószéken, mely még manapság is lényegében változatlanul maradt meg, — három vasárnap : január 31, február 7 és 14-én, hasonlókép Mária megtisztulásának napján. Utolsó prédikációja — négy nappal halála előtt — szólt Máté ev. XI. 25—30 alapján a világ bölcsesé- géről és az evangéliommal szemben való ellenségeskedéséről. E szavakkal fejezte be: „Még sokat lehetne erről az evangéliomról mondani, de nagyon gyönge vagyok, abba kell hagynunk. A jó Isten adjon kegyelmet, hogy drága Igéjét hálaadással fogadjuk a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak, szerelmes Fiának ismeretében és a benne való hitben megerősödjünk és gyarapodjunk és az ő szent Igéjének vallásában állandóan megmaradjunk mindvégig. Ámen.“ E héten kétszer vett részt Luther az Úrvacsorában. Az utolsó vasárnap a szt. András templom oltára előtt két lelkészt szentelt föl, köztük egy eislebeni születésűt, Krause Andrást, az újváros lelkipásztorául. Ez a fölszentelés volt a reformátor utolsó egyházi cselekménye. Igen szorgalmasan írt a wittenbergi- eknek, mindenek előtt az ő hűséges hitestársának, hogy állapota felől megnyugtassa, amiért az joggal nagy aggodalomban volt. Már a levelek fölirata is: — „az én szívből szeretett hitvesemnek, Doktor Luther Ka tarinának,“ — vagy — „a mély tudású Luther Katarina asszonynak, az én jóságos hitvesemnek Witten- bergbe“, — „a kegyes, gondos Luther Katarina asszonynak, az én jóságos, szeretett hitvesemnek“, — hasonlókép aláírása: „a te szerető urad Luther M.“ — „kegyelmed kegyességének szolgája Luther Márton“, — meggyőznek arról, hogy mily benső életközösségben voltak ők egybeforrva. Katarinájához február 14-én intézett utolsó levelében ezt Írja: „Reméljük, hogy e héten ismét hazatérünk, ha Isten úgy akarja. Isten itt nagy kegyelmet tanúsított, mert az urak majdnem mindenben megegyeztek két vagy három tételig, melyek közt van az is, hogy a két testvér Gebhard gróf és Albrecht gróf újból testvérek lesznek, melyről ma nekem intézkednem kell és én vendégeimül fogom őket meghívni, hogy egymással beszéljenek, mert idáig hallgattak és Írásokkal egymást súlyosan megkeserítették. “ Hűséges küzdőtársához, Melanchton Fülöphöz ez időből három levele van megőrizve. Az utolsóban, ugyancsak február 14-én, jelenti Luther nemsokára való visszatérését és kéri, hogy küldjön neki kenőcsöt, amivel a Wit- tenbergben mesterségesen előidézett sebe nyitvatartható legyen. „A seb, mely Wittenbergben nyitva volt, már majdnem teljesen begyógyult és te tudod, milyen veszélyes az.“ Munkája után, melyhez a Güttel Gáspártól tervezett mansfeldi templomi agenda átnézése, meg az eislebeni iskolaügy rendezése is tartozott, szívesen pihente ki magát Luther barátainak körében. Jonas Justuson kivül akkoriban^ még a mansfeldi udvari prédikátor'‘ Coelius Mihály magister és a weimári Áurifáber János voltak Eislebenben. Az utóbbi az általa kiadott „Asztali beszédekében néha komolyan, néha vidáman le is írja azokat a mondásokat, melyeket Luther ezekben az utolsó hetekben mondott. Minden este 8 óra körül a földszinten lévő ebédlőből fölment Luther szobájába, az ablaknál állt egy darabig ájtatosan imádkozva, azután még egyszer a többiekhez fordult néhány szóra. Többnyire meglehetős nyugodtan aludt, Voltak neki — mint ő maga mondta — eltekintve a bosszantó dolgoktól —- meglehetősen jó napjai is. Utolsó följegyzését, melyet halála után az asztalon találtak, e szavakkal zárja: „Senkise gondolja, hogy- a Szentirást teljesen megértette, még ha száz évig is prófétákkal és apostolokkal kormányozta a gyülekezeteket. Mi koldusok vagyunk. Ez az igazság. 1546. február 16.“ Ugyanazon a napon heves mellszorulásban szenvedett Luther, oly annyira, hogy a grófok azt tanácsolták neki, hogy ne jelenjék meg az összebékéltető tárgyalásokon. De azért mégis teljesült az az öröme, hogy az utolsó vitás pontokban való megegyezés alá oda írhatta a nevét; most már nyugodtan szánhatta magát a halálra. A három szemtanúnak, Jónás Justus, Coelius Mihály és Ánrifábernek pontos följegyzései teszik lehetővé, hogy végig kisérjük utolsó óráin. Szerdán február 17-én többnyire bőr nyugvó ágyán feküdt a négyablakos szobában. Olykor föl s alá járt kinézett az ablakon és imádkozott. Egyszer csak azt mondta „Jónás és Mihály úr, itt kereszteltek meg engem Eislebenben, úgy látszik itt is kell maradnom!“ Az estebédet még az
