Harangszó, 1911-1912

1912-01-14 / 12. szám

1912. január 14.

HARANGSZÖ.

97.

de jaj annak a gyereknek, ha rosszban sántikál!

Pedig nemcsak sántikál, hanem tér7 dig gázolt már abban a gyermek.

Meg kis-kocsis korában összeismer kedett egy leánnyal Fehérvárott, ki a Patkó-utcai fűszeresnél, hová ő tejet hordott, volt dajka. Egy nyáladék, 15 esztendős leányka, de gonosz csont, eleven, mint az ördög; dalolni pedig úgy tud, mint a kanárimadár. Mennyi cukrott adott az Palinak! Azon kezdődött az ismeretség, hogy a leány ellopkodta a két kis gyermek cukorját s azt mind a kis-kocsisnak adogatta. Pali viszont gyümölcsöt lopott a kertész-kertből, azzal hálálta vissza a cukrot.

Így tartott az ismeretség már esztendők óta. A kis-kocsisból tejes-, a dajkából púderes szobalány lett azalatt és ha a tejhordás és az ilyetén találkozás megszűnt is, a leány talált rá alkalmat minden napon, hogy a négy órai vonathoz menő tejeskocsissal találkozzék Az ünnepi délutánok nagy része azonban kizárólag az övék volt; sőt még abban is talált módot Pali arra, hogy hazulról megugorjék s a homályos kapuszínben egymás kezét fogva elbeszélgessenek a jövőről.

És ez a tervezgetés nagyon közel járt az öreg Baki Pál aggságához. Mindenes, fiakkeros, tűzoltó-lajtos és szódavizes-kocsis egymásután fordultak meg a fiatalok elméjében; egyik vagy másik sikerültén Mariska is letenné a pórruhát, összekelnének, azután lakást vennének ki, míg Pali napi munkáját végezné, az „asszony“ azalatt mosna, vasalna a háznál, a mihez igen jól ért.

így álmodoztak a fészekről, mint a fecske, ki a tenger habjai felett hazafelé veszi útját langyos tavaszi napon; az ád szárnyának erőt, az szűnteti kis szíve pihegését, az a fészek, melyet valamelyik ház eresze alatt elgondol. Jaj de nagy út van még addig a fészekig! Nagy út, ezer veszedelem tenger szélességétől, észak viharától, ragadozó madarak éles körmeitől, dologtalan taliánok éhes gyomrától.

Hagyján! A tervezgetés közelebb hozza a szárazai, a célra törekvési akarat fölibe hág a megremegtető veszélynek.

Úgy lehet, Pali elméjében is megfordulhatott ez a veszedelem, mely tervezett boldogságuk fölött lebegett, de a gyermekész nem latolta azt, a heves vért jobban elfoglalta az ábránd, mint a félelem.

így történt aztán, hogy a visszatérések alkalmával megkésett. A kasz- nár káromkodott, Pali szintén; a szegény lovak pedig majd a gerendát rúgták le, amint az oktalan gyermek az istállóban boszúját azokon töltötte.

— Te ! ha megtudja a kasznár úr, kitekeri a nyakadat — intették a többi igások.

— Hadd tudja! — vágta vissza dacosan. — Ez kellett volna úgy is csak neki; adjanak ki rajta, legalább lesz címe, a miért bemegy a városba.

Hanem amire Pali nem számított, az történt; megtudta az édesapja.

Mikor egyik este szintén megkésve érkezett haza s a kasznártól megkapta a magáét, nagy dírrel-durral kötött be az istállóba, hol az öreg Bakit találta. Míg a lovak elé nem vetett, az öreg hagyta a fiút; hanem aztán elibe állt.

— Hol voltál ennyi ideig ? — kérdezte tőle szelíden.

A gyermek hallatlanná tette a szót.

A becsületben megőszült atya homloka redőkbe szaladt, görnyedő teste kiegyenesedett, száraz csontos kezét felemelte az ifjú felé.

— Atyád áll előtted, annak számolj be tettedről, intette erélyesen.

Szerszámot pucoltak a többiek, de megállóit kezükben a munka, várták, hogy mi történik.

A gyermek csak dobált mindent tovább, de nem felelt. Hanem mikor az almozó vellával hegyibe húzott az egyik lónak, melléje ugrott az öreg, torkon kapta a hetvenkedő fickót s úgy belevágta az alomba, hogy keze- lába az ég leié állott.

— Te élhetetlen tacskó! hát így kell atyád elé kerülnöd ? így becsülöd meg a mi gazdánk jószágát? Te semmiházi! hát így akarod meggyalázni nemzetségedet; elfelejtetted, hogy Baki Pál gyermeke vagy, kinek minden ivadéka itt ette kenyerét s itt szolgált meg érte becsületesen ?

A gyermek kimászott a szalmából, elborult szemekkel a kezéből kiesett vella után kapott.

De abban a pillanatban, amikor atyja ellen akarta felemelni, lekapta tíz körméről a négy igáskocsis s szépen, higgadtan kivezették a szalmás udvarra.

— Gaz fickó! ide többé be nem lépsz! — kiáltotta utána az öles fél- szemü Matyók.

Másnap a tejet Pap Ferkó vitte a kiálláshoz.

.. . Hetykén lépkedve, kezében pat- ronós végű tengerinád pálcával lépett be a Patkó-utcai kapuszinbe Pali. Egy baka-káplár lábára lépett, ki Mariskának tette a szépet. A hadfi jól nyakon terelte a nyegle gyereket, hogy az nekiesett a vasas ajtónak. Ezzel aztán elmehetett. Nem sejtett vihogás hangzott utána, mely arcába kergette a vért.

Mikor mindenki elnyugodott a majorban, valaki a Bakiék ajtaja körül ólálkodott, hol az ablakra ment, hol az ajtóra. A homályból előlépett Tabi, a szűrüskert pásztora.

— A te számodra öcsém: ez az ajtó zárva marad.

Szégyenfejjel elkullogott a gyermek. Olyankor, mikor minden bokor szállást ád, könnyű volt Palinak átesni az éjszakán. De azért az urodalom területén nem maradt, a nyilas valamelyik fűzfabokrában húzta meg magát.

Virradt, a reggeli hűvösben nézte a fejérvári országutat. Négy óra sem lehetett még, amikor a vámon áthaladt Mélységes csend honolt a városban, ott a reggel hét óra után kezdődik, urakkal pedig kilenc előtt beszélni nem lehet ; még a helyszerzők intézetének ajtaját is csak félnyolc felé nyitják ki. A munkához szokott ifjú tétlenül bandukolt a kövezeten.

Rettenetesen elhagyatottnak érezte magát.

A zsebében csörgött pár fillér, a legelsőnek kinyitott csapszékbe beállított azzal. Piszkos volt az még az éjszakai szennytől; sepertek. Háromszor is felkeltétték ültéből s mindannyiszor sanda szemekkel nézte végig a korai látogatót a mindenes. Égette lelkét a íürkészés; felugrott odabb ment; kivánszorgott az országúira s jól eltávozott a várostól, hogy csak akkorra érjen vissza, mikor már élet lesz az utcákon. De mivel lábai a honi útra vitték, attól való féltében, hogy falujabeli alakokkal találkozik, letért a dűlőkre. Nagy kerülők után elcsigázottan ért vissza a nyüzsgő élet közepébe, hol az a kérdés rohanta meg: hová és merre menjen most ? Még tegnap annyi helyet tudott, a hová bátran beléphetne, most nem jutott eszébe egy sem.

A vásártér sarkán megszólította valaki.

— Csak gyalogosan ?

Egy városi hajdú volt.

Mit feleljen neki ? Jól ismeri a vasútról, mikor a kannákat kicserélte.

— Ugy-e facér vagy, mert tegnap mást láttam a tejeskocsival bejönni; bizonyosan elküldték. Pedig öcsém!