Harangszó, 1910-1911
1900-10-31 / 1. szám
Harangszó. 1910. október 31. A reformáció emlékünnepe. (Gv-) Folyó október hó 31-én köszönt a reformáció emlékünnepe, az a nap, amelyen 393 évvel ezelőtt Luther Márton kiszögezte a 95 tételt a wittenbergi vártemplom ajtaján A vitatkozásra ily módon felhívás azon időben a tudósok között megszokott dolog volt s rendesen tartósabb nyom nélkül hangzott el. Luthernek e tette azonban következményeiben világra szóló eseménynek bizonyult. Az ő tételei ugyanis oly kérdéseket hangoztattak, amelyek már ezrek és ezrek kebelében forrongtak, de lebilincselve tartotta őket a félelem Róma boszu- jától, mert hisz az igazság szabad kutatását egyházi téren a főpapság véteknek tekintette s kérlelhetlenül sújtott le reá. A szentirásért buzogó Wald Péter száműzetésben halt meg. A visszaéléseket ostromló, a bibliát a nép előtt feltárni akaró Wickliffe Jánost még holta után is üldözték s elégették felásott csontjait. Húsz Jánost, mivel az evangéliumot hirdette és ennek alapján sürgette a hitjavítást: máglyára hurcolták. Mind e szomorú példa Luthert nem riasztotta vissza az igazság nyílt hirdetésétől és hitünk egyedüli igaz forrása: a szent írás tekintélyének védelmétől. Munkájának megkezdése, folytatása az isteni gondviselés támogatását, az igazság győző erejének megnyilatkozását mutatja. Azon időben az egyházi élet terén 2. oldal. ___________________ le verő jelenségek tűntek az elfogulatlan szemlélő elé úgy az alsóbb, mint a felsőbb osztályok körében. A babona, tudatlanság mint sötét köd nehezült a hívek lelki világára. Az egyházi hatalom legfőbb képviselője korlátlanul uralkodott a lelkiismeret felettt, mindenki félt a Rómából jöhető átokbullától, mely fejedelmeket fosztott meg trónjuktól s tett földönfutókká, igazsságot szomjuhozó tudósokat hajtott vérpadra, máglyára. A biblia végül az elfelejtett, eltévedt drachma sorsára jutott, ismeretlen volt a nép előtt. Helyette Róma a gyakran hatalmi érdekből, anyagi önzésből származott tantételek előtt követelt feltétlen hódolatot. A vissza élések szaporodtak, az evangeliom magasztos elvei elhomályosultak, az elhanyagolt nép, mint a jó pásztor nélkül maradt nyáj tévelygett a babonában. Az egyház intézményei az uralkodó hatalom eszközeivé törpül- tek. Az erkölcsi törvények ijesztő módon lazultak és a keresztyénséget a pogányságba visszasűlyedés fenyegette. Ily viszonyok között lépett fel — mint reformátor — Luther. Vele szemben a pápaság félelmes hatalma, az érdekét féltő papirend s ennek szövetségesei, a zárdák ezrei. Mellette kezdetben senki. Egyedül áll, mint egyszerű, szegény szerzetes tanár, és mégis bátran zászlót emel, nyíltan hirdeti, amit lelke igaznak ismer. Nem gondol ellenségei számával, nem az útjában álló akadályokkal, a midenfelől várható veszéllyel. Lelke előtt csak egy áll: az igazság; ő csak ennek parancsoló, buzdító szavára hallgat. A Krisztus szent ügyének szolgálatát tekinti első, legfőbb kötelességének, ezért kész életre-halálra. Pál apostol nyilatkozata visszhangzik lelkében: „Én semmivel nem gondolok, az én életem is nekem nem drága, csakhogy elvégezhessem a szolgálatot, mit a Krisztustól vettem“. Kiszögezett tételeit közel, távol meglepetéssel fogadták s a meggyőződésnek bátran nyilvánításában töb ben felismerték a közelgő nagy változások kiinduló pontját. A felvetett eszmék körül kifejlődött vita folyamán csakhamar két külön táborba sorakozott a társadalom, egyik mellette, a másik ellene foglalt állást. Luther követői élén csüggedetlen folytatta reformátori tisztét, ettől el nem tán- torítá sem a csábító ígéret, sem a Rómából jött átok villáma. Tanait a meggyőződés hevével védelmezte a támadások ellen. Helyt állott mellettük a wormsi birodalmi gyűlés előtt is, itt tette ama nevezetes nyilatkozatot, hogy tanaiból, ha csak a szentírással s az ész világos érveivel meg nem cáfolják: semmit vissza nem von, mert nem szabad a lelkiismeret ellen cselekedni. A gond s munka terhével vállain haladt előbbre, tördelve a visszaéléseket, egyengetve az utat az evangéliom szabadon hirdetésének biztosításához. Lefordította népe nyelvére a bibliát, kiadta kis és nagy kátéját, egymásután bocsátotta ki Ostffy Miklós. — Irta: PAYR SÁNDOR. — A magyar Sionban lön síri csöndesség, Az Űrnalc szolgáit gályákra vitették; Egy részük Nápolyban csörgeti a láncot, Másik búsan járja nagy Németországot. Emésztő honvágytól szívük majd megszakad, De hazatérésre gondolni sem szabad. A gonosz ellenség kifőzte a tervet: Megverem a pásztort és a nyáj elszéled. Kőszeg városának ékes szavú papja, Fekete István is hazáját siratja. Együtt bujdos vele beteg felesége S kéri, vigye haza, halála ott érje. Síró asszony szava kit meg nem lágyítna, Hiába volt a férj honából kitiltva, Egyszer csak váratlan Kőszegen ott terem, Hol most az örömnél nagyobb a félelem. Kolonics papjai jöttét hírül vévén, Beteg asszony urát dehogy hagyják békén. Fekete püspök is, vétke annál nagyobb, Alig hogy előlük titkon elfuthatott. De most hová menjen ? Jár hajléktalanúl. Aki befogadja, fejére vész zudul. Madárnak van fészke, rókának barlangja, Csák neki nincs helye, hová fejét hajtsa. Egy mentő gondolat végre is megszállja: „Nyitva lesz Asszony fán Ostffy Miklós vára! Hogyha■ itt is félnek s már be nem fogadnak, Akkor úgy is vége a magyar Sionnak“. Jól számított. Itten szívesen maraszták, Jobbat nem lett volna sehol házi gazdát. Ostffy elszánt nemes, kész a tűzbe menni, Hitét, honát, jussát nem hagyja elvenni. Sokan voltak akkor, kik elpártolának, De Ostffy nem hajtott soha térdet Bálnak. Ilyennek ismeri öt Kemenesalja, Egész magyar Sión oszlopának vallja.
