Harangszó, 1910-1911

1911-03-19 / 11. szám

1911. március 19.

HARANGSZÓ.

3. oldal.

dönye, annak hallgatag jóváhagyásával Nyájas mormogást hallatva köszönet fejében, Pál bácsi mindenekelőtt siet megtömni örökké éhes pipáját, melyet a csizmaszárából szedett elő. A vedlett ködmön valamelyik véletlenül nem lyukas zsebéből, előkotorássza dohányzó készségét a tűzkövet, tapló darabot és az acélvégű bicskát és nagy tempósan elkezd tüzet csiholni a kovából. A gyújtót igen költséges, s merőben fölösleges találmánynak ítéli az öreg.

A kis fiú tenyerébe nyugtatva állát, türelmesen nézi a hosszadalmas műveletet.

Tüzet fogott a száraz bükkfa-tapló, ott is hunyorgat már a kupak alatt, most már még csak egy pár etélyes szippantás következik és fölszáll az első tüstfelhőcske. Akkor aztán kedélyesre válva, megszólamlik Barna Pál:

— No, kis uram, hát hol is hagytuk el ?

Készségesen jön rá a felelet.

— Aradnál. Ott táboroztak Arad mellett, Pál bácsi meg a többiek a Görgei táborából, — aztán hogyan volt tovább ?

— No, igen. Ott rostagoltunk egy erdő mellett nyugotra a várostól, valami hatezerén és vártuk hogy mi lesz ? 1 Két nappal azelőtt nagy ágyúdörgést hallottunk ám Temesvár felül, akkor ütközött meg Bem a muszkákkal, gondoltuk majd mi is segítségül megyünk, de csak nem jött ilyen parancsolat. Egyszer csak kiadják ám a tiszt urak az ordrét, hogy be kell masírozni Aradra, majd ott frejjkovár- télba szállunk. Hát mentünk. Este lett mire beértünk, de csak nem szállásoltak el bennünket. A Bohus-féle kastélyban volt a főhadiszállás, ott tanácskoztak éjtnap a tiszturak, s egyremásra jöttek mentek az orde- nancok meg a lovas staféták. Itt valami készül — mondtuk egymás között, mégis reáeresztenek bennünket a muszkára. — Kora hajnalban aztán csakugyan elindultunk teljes risztungba, Szőllős felé. Jó verekedő kedvünkben voltunk, tízszer annyival is elbántunk volna, mint magunk. Hanem az nagyon különös volt, hogy a tiszt urak mind úgy meg voltak szontyolodva Fölnézek egyszer a kapitányomra amint ott lovagol mellettem, hát látom ám, hogy csak úgy potyognak a könnyei a bajúszára. Jó ember volt — az Isten nyugosztalja — meg mertem szólítani:

— Kapitány uram — mondok — miért tetszik ríni ?!

— Hogyne sírnék, fiam, — azt mondja — mikor elveszett a haza! Tudod-e, hogy most Világos alá megyünk és ott lerakjuk a fegyvert Rüdiger előtt ?

Elkáromkodtam magam csunyáúl, de aztán megköveítem alássan.

— Az árgyélusát, mondok, kapitány uram, ha már így van hát arról se tehetünk. Azért csak mégse tessék ríni.

— Könnyű nektek, mert nem tudjátok mit jelent ez a mai nap, feleli Aztán meg titeket legfeljebb ha besoroznak az osztrákok, de minket fejbe- lövöldöznek irgalom nélkül!

— Azt csak nem teszik aki lelke van! így én. De ő aztán már nem felelt többet, csak tovább léptetett.

Szájról-szájra járt a szomorú hír, s elmúlt mindenkinek a kedve tőle. Forrón sütött a hátunkra a nap, mire úgy tíz óra tájban Világos mellett a szöllősi malom alá értünk, od volt rendelve már akkorra a többi sereg is, valami harminckétezerén voltunk mindössze. Velünk szemben pedig ott várt a nagy orosz tábor, az ágyúk mind felénk fordítva. A mi ágyúink is szépen sorba voltak állítva, de le volt szerelve valamennyi s odább tőlük búsúltak a tüzérek, a huszárok is csak úgy álldogáltak a lovaik mellett. Aztán Görgei átlovagolt az orosz táborba és valami írásokat adott oda a fővezérnek, arra még egyszer tisztelgést vezényelt és ki lett adva a parancs, hogy gúlába kell rakni a fegyvert.

Hej, micsoda szörnyűség volt az ami erre következett, ha száz évig élnék akkor se felejteném el 1

A tiszt urak sírva borultak egymás nyakába, volt olyan is, aki csak előkapta pisztolyát és fejbedurantotta magát. A legénység pedig ordított, káromkodott és átkozta Görgeit aki eladott bennünket és csókoltuk a zászlót amit nem tudtak elvenni tőlünk, aztán most szégyenszemre mégis oda kell adnunk és eltördeltük a kardjainkat, hogy ne vehesse senki se hasznát. Volt olyan huszár elég aki inkább lelőtte a lovát, semmint az ellenség kezére adja, de olyan is volt egy jó csapat, aki színből megadta magát, de lopva magánál tartotta fegyverét, s titkon összeverődve éjjel lórakapott, keresztülvágta magát az orosz táboron, valami erősen nem is üldözték, s szerencsésen kiszökött Törökországba.

A kis fiú hallgatja buzgón. Okos kék szemében váltakozva tükröződtek a benyomások, az utolsó szavakra fölkiált:

— Én se adtam volna oda, se a kardomat, se a lovamat! És ha megnövök én is huszár leszek és nem ijedek meg senkitől!

*

A kis szőke fiúból nem lett sohase katona. Az Úr adta, az Úr elvette és beosztotta nemsokára amaz égi seregek közé, kik minden időkön át zengik az Ő dicséretét az örökbékesség honában, hova minden bizonnyal eljutnak azok, kik olyan ártatlan szívvel hagyták itt a földet.

Az öreg honvéd pedig most is itt van, noha senki se marasztja és szívesen menne már maga is, s hogy tovább tengethesse életét, hordja a terhet, viszi a leveleket s szedi össze érte a koldus-krajcárokat.

Népmonda a fillokszeráról.

Egyszer szüret volt. Termésre nem lehetett panasz, mert csak úgy húzták lefelé a nehéz szőlőgerözdek a venyigéket. Volt is öröm székében. Jókedvűen dalolva szedték a szüre- telők a szőlőt, csak úgy hangzottak a víg lármától a hegyek.

Hallgatta Péter apostol, hallgatta egy darabig a mulatozás zaját, ő is részt szeretett volna venni a szüretben, azért meg is kérte az Urat, engedné el őt a szüretre, hadd mulassa ki egy kissé magát. Elbocsátotta Krisztus az apostolt, gondolta magában: hadd csináljon magának egy víg napot.

Péter el is ment. De igen jól érezhette a szüreten magát, mert eljött az este, Péter még mindig nem talált haza. Várta az Ur, várta, de bizony az apostol nem mutatkozott. Lefeküdt hát Krisztus, mert megunta a várakozást. Nyomban el is aludt.

Hát reggel télé csak nagy döröm- bözés veri föl Krisztust álmából. Ki- megyen kaput nyitni, hát látja, hogy akkor jön vissza kedves tanítványa a szüretről. Igen jó kedve volt Péternek, látszott is rajta, hogy megivott egy kis bort.

— No! Hogy mulattál Péter ?

— De sajnálhatod Uram, hogy te idehaza maradtál! Ugyan jól mulathattál volna. Igen bő termés van. Nagyon vígak az emberek, folyik a bor, mintha öntöznék.

— Hát azután volt-e eszükben az embereknek, hogy meg is köszönjék az Istennek az áldást ?

Azt nem mondhatnám. Nem igen emlegették ott az Istent. Hacsak az