Harangszó, 1910-1911
1911-03-19 / 11. szám
2. oldal. HARANGSZÓ. 1911. március 19, Hát olyan koldus szegény ez az ország, hogy becsületbeli tartozásának se képes eleget tenni? Vagy nem legszentebb kötelessége volna-e tisztes megélhetést biztosítani ez elaggott honvédnek, ki a haza védelmében annyiszor tette kockára életét ? 1 Hallottam én is, asszonyom, hogy van olyan ház Pesten, ahol az ilyen tehetetlen negyvennyolcas katonákat — mint én — befogadják. De nem volt senki olyas pártfogóm, aki beajánljon, s magam nem tudtam mi a módja a bekéredzkedésnek. Aztán az igazságaim sincsenek rendben. A katona-könyvem mit a magyaroknál kaptam, elkallódott a bujdosás alatt, az „opsit‘‘-levél meg, amit az osztrák adott mikor tizenegy esztendő múlva hazaeresztett, elmállott, szétrongyoló- dott a láda fiában. Így hát nem is kéredzkedhettem. Pedig jól esett volna ha csak annyit adnak is, hogy mindennap került volna egy kis dohányra. No de sebaj! Soká úgy se tarthat már ez a nyomorúság, Vízkeresztkor fordultam a nyolcvanadik esztendőbe! Köszöntve tovább biceg és kissé fanyar jókedve nem hagyja el soha. Legkivált akkor jut ez kifejezésre, mikor október elejével nagy sirva- riva kisérik ki az asszonyok a faluból regruta fiaikat. — Mit ríttok ? förmed reájuk, hisz csak idemegy a kertek alá, s ha kalácsot süttök már hazafut a szagára ! Az volt a búsulni való, mikor minket besorozott a német, aztán kikoman- dirozott kit Venéciába, kit Moldovába, aztán mire 10—11 esztendő múlva haza vetődtünk, a mátkánk megvénült vagy megunta a várakozást, az édes anyánknak meg sokszor csak a sírját találtuk! Aztán mi felőlünk még a madár se hozott hirt az itthon- valóknak, ez a bundás meg akár mindennap megpanaszkodhatja ha nyakon teremti a káplár ur, vagy ha kiürült a pogácsás-tarisznyája. Elviszem, meghozom én a levelet, ne búsuljatok 1 Az is igen mérgesíti az öreget, mikor rövid idő múltán hazajön néhány napi szabadságra a fiatal hadfi s nyalkán kikenvc-fer.ve hivalkodik végig a falun, tüntetve az ő vitézi- mivoltával, ha meg pajtáskodva odaszalutál neki, akkor egészen betelt a mérték. — Mit hetvenkedsz, öcsém, mint a polturás malac a garasos kötélen, hiszen te csak aféle mézeskalácshuszár vagy! Mivel hogy reád húzták a cifra mundért azt gondolod már katona vagy, pedig dehogy 1 Lettél volna csak igazi csatában, fázva, koplalva egész napon át, s mikor azt gondolod, hogy már nem vallhatod tovább, akkor reád tör az ellenség, fejed körül mint a méhek röpködnek a golyóbisok, melletted egy ágyúgolyó a legjobbik pajtásodnak éppen csak a két lábát hordatja el, majd akkor megtudnád mi izt ád a katona-élet! Linkszum, rekszum, vakparádé, ebből áll az egész vitéz kedéstek, kár is olyan nagyra lenni vele. Ilyenkor jobb elkotródni előle, de van békésebb kedvében is. Vasárnap délutánonkint ha ott süíkérez a padkán valamelyik ház előtt s látja, hogy érdeklődő csoport verődik össze kerülte, vagy ha a kocsmában egy pohár borral megkínálja valaki, olyankor megoldódik a nyelve. Görgei táborában szolgált, résztvett a diadalmas csaták egész sorában, látta szinről-szinre majdnem kivétel nélkül ama nagv idők vezérférfiait, van hát miről beszélni bőven 1 Ki venné tőle rossz néven, ha vitézlő Háry János példájára úgy mellesleg a saját hősi tetteit is fölemlíti, mert ha magát a császárt nem ejté is rabul, de egy osztrák tiszt urat csakugyan lefegy- verzett és nem ereszté szabadon, bár arannyal telt erszényt kinált is az neki, máskor meg egy régi malmot védelmezett meg tizenketted magával egy század „kürazér“ ellen. Régen volt — a fél század alatt elmosódhatott egy és más az emlékezetéből s azt most a képzelet foltozgatja ki. A helyneveket, dátumokat is összetéveszti már, de azért az nem baj, a körülállók áhítattal hallgatják minden szavát az ősz honvédnek, aki ismerte Kossuth Lajost, Bem apót, Damjanichot — és belopódzik szivükbe valami abból a lelkesedésből, mely egykor oly nagy hőstettekre képesité apáikat. Micsoda kor is volt az! Legendába ha ilyet ir a költő, csudaszép mesének mondanád, s a vén Európa száj- tátva nézte mit művel az a maroknyi nép fölmagasztosult szabadságszere- tetében. Ma még hódolva borúi a trón zsámolyához és kész lenne vérét ontani a hatalmasért, ki magyar nyelven biztatja meg őt egy szebb jövő ígéretével, de holnap már csatarendben áll és mindent kockáztat féltett szabadságáért. A kor nagy jelszavai visszhangra keltek szivében s lelkesedve ölelte keblére a haza minden fiát, hogy megossza vele terhét és részeltesse minden jogában, kezében 1 a béke fehér zászlaja, melynek árnyékában áldás és jólét fakad, — kar- ' hozat azokra akik kitépték kezéből és kényszeritették, hogy fölragadja azt a másikat, azt a pirosat, melynek nyomában halál és pusztulás jár 1 Törve a rabbilincs — s hogy megrázza zsibbadt tagjait a sokáig láncra- vert óriás, akkor érzi csak, hogy nagy és hatalmas és erős, mert az Igazság lelke van vele. Mint a fűszál annyi az ellensége, rátámadnak még azok is, kiknek ő adott hazát s az ő kenyerén táplálják életüket, ő fölveszi az egyenlőtlen tusát és megállja helyét becsülettel. „Veszélyben a haza“, zúg végig a harcikiáltás a hármas bérc honán, rövid hetek alatt már százezer katonája van a magyarnak, és számuk nem fogyatkozik, mintha Csaba királyfi hadverő hősei volnának, kiket uj életre kelt minden virradat. Mert nincs anya ki visszatartaná fiát mikor apjával együtt a szent harcba megy és ha merevült kezükből kihull a véres acél, az ősz nagyapa ragadja föl azt, hogy meg- boszulja vesztüket, vagy megossza velük jeltelen sírjukat. És támadnak közöttük lánglelkü férfiak, kiket fényes hadi tettekre ihlet a szabadság s dia- dalról-diadalra viszik tiszta lobogójukat, véres rendet vág az ellenség sorában a karddá lett kasza, s ha nincsen fegyverük, van az ellenségnek, s ha nincsenek ágyúik, vannak harangjaik miket ágyúvá formál a találékony lángész. A tétlen imádkozás ideje elmúlt, érctorkuk most halált okádik s bömbölve hirdeti: Jaj annak ki a Szabadság életére tör 1 Velünk az igazság, velünk az Isten 1 * Mikor túladott a nagy bőrtáska tartalmán, szép nyári alkonyaikor ledül ! az öreg levélhordó a falu végén a | papiak kertje mellett az árokpartra pihenni. Szép hely az nagyon. Fölötte egy nagy ákác himbálja fürtéit, s a szellő éppen idehozza a virágos szelence-bokrok minden illatát. Egyszerre — mintha csak hívták volna — előkerül ám a rácsos kerítés mögül egy szőke kis fiú. Vidáman köszönti az öreget, s magamellé dobva nagy szalmakalapját letelepszik hozzá a fűre. Nagyon jó pajtások ők : az öreg honvéd s a kicsi legény. Rendesen azzal kezdődik a barátkozás, hogy a kék matrózblúz zsebéből előkerül egy kis dohány és az öreg kérges markába vándorol. Nap-nap után meg lesz dézsmálva e célra apa dohányos bö-
