Harangszó, 1910-1911
1911-02-05 / 8. szám
2. oldal. HARANGSZÓ. 1911. február 5. nak, amelyek azt látszanak mondani: »Balga tagok, mit rohantok úgy? Mit ér a ti sürgés-forgástok ? A világ óriási kereke azért nem forog gyorsabban, ha ti kicsinyek belekapaszkodtok is és próbáljátok is azt teljes erőtökből hajtani!« Ha meg a kicsinyes kellemetlenségek tüszurásai, amelyek rendesen abból származnak, hogy saját személyünket végtelenül fontosnak hisszük, megsebzik életkedvünknek a frisseségét, akkor is a csillagok lehetnek a megsebzett léleknek gyógyítói. Sok önmagával meghasonlott, kedélybeteg embernek az volna a legjobb orvossága, ha esténként elmélyedne a csillagos ég szemlélésében. Hogyan elfelejtené a maga kicsinyes bajait azon végtelen nagyság és fönség mellett, amelyről a csillagok titokteljes beszéde olyan hatalmas dicsőítő éneket tud zengeni! Milyen boldogok is vagyunk mi, hogy világítanak nekünk a kietlen éjben a csillagok! Világítanak, ragyognak, mint évezredekkel ezelőtt annak a magános imádkozónak, aki a Szentföld hegyén ott fohászkodott csöndes éjszakán az emberiség üdvösségéért, mint évszázadokkal ezelőtt ami atyáinknak, akik üldözött vallásuk buzgó istentiszteletein az üldözők gyöngeségének és az Isten hatalmának a hirdetését olvasták ki a fejük fölött az oltár gyertyái helyett világító csillagokból! — Óh, a csillagok az egyedüliek, amiken Krisztus tekintete és protestáns őseink tekintete ép úgy megnyugodott, mint most megnyugszik a mi tekintetünk és mint majd egykor megpihen utódaink tekintete is, mikor már neveinket se lehet többé lebetüzni sírhalmunknak omladozó köveiről! A csillagok az egyedüliek, amelyek világítanak és beszélnek minden embernek. Nekünk pedig ne világítsanak és beszéljenek hiába, hanem hirdessék néma szavakkal, hogy Istené a dicsőség egyedül, mert mi csak por és hamu vagyunk, akiknek kötelessége az Isten előtt való alázatosság és az ő éjjel-nappal való imádása! Zongor Béla. A király és generálisa. Az a történet, mit elbeszélek Nagy Frigyes, a hatalmas porosz király udvarában történt. Volt a királynak egy kedves generálisa, Ziethen volt a neve. Az uralkodó nagyon szerette a vitéz generálist. Sokszor meghívta s vendégül asztalánál látta. Ha idegen uralkodók jöttek Frigyes udvarába, vagy más nagy ünnepségeket tartottak, az öreg Ziethen hatalmas alakjának ott kellett lennie a fényes palotában. A király sohase felejtette el, hogy az ősz vitéz kardja sok győzödelmet szerzett Poroszországnak. Ziethen generálisnak természetesen jól esett királyának kitüntető jóindulata. A mily lángolón szerette hazáját, épp oly hódolattal zárta szivébe királyát. Mégis, valahányszor a királyi udvarba hívták, valami különös félelem fogta el a vitéz hadvezér szivét. Mert bizony az az előkelő társaság, mely körülülte a fényesen megterített asztalt, olyan volt, mint a mi előkelő társaságunk közül nagyon sok. Élcelődtek, gúnyolódtak a vallás igazságai fölött s azt gondolták, hogy egy ötletes megjegyzés, egy szellemes tréfa elég ahoz, hogy mást legszentebb érzületében megsértsenek. Ma is sokszor találkozunk ezzel a szomorú jelenséggel. Azok, kik Istennel, egyházzal, vallással nem törődnek, gúnyolódva mulatnak azon, ki komolyan veszi lelki életét, ki törődik igaz földi boldogságával és mennyei üdvösségével. E miatt sokszor kesergett Ziethen generális. De nem azért, mintha szégyelte volna vallásosságát, nem, ennél sokkal erősebb lelkű ember volt, hanem mert ezek a tréfák sokszor a legszentebbet, magát az Isten és Krisztus személyét se kímélték. Történt egyszer, hogy nagypéntek napján a király újra meghívta Ziethen generálist. 0 azonban megszokta, hogy a Megváltó halála napján az Ur asztalához járuljon. Ilyenkor imádkozásban s a lelke vizsgá- lásában töltötte idejét. Éppen azért nem habozott sokáig, hanem a meny- nyei királynak engedelmeskedett s a földi király meghívását szépen megköszönte, de nem fogadta el. Nemsokára rá megint a király asztalához hívták Ziethent. Nagy és előkelő társaság gyülekezett össze a fényes palotában. Tudósok, bölcsek, hősök és katonák s a nemzet előkelő származású férfijai. Mikor a poharazás közötti jókedv a tetőpontra emelkedett, egyszerre csak a király ügyes fordulattal Ziethenre terelte a szót s kigúnyolta az úri szent vacsorát, mely őt a király lakomáján való részvételtől visszatartotta. Hangos nevetés követte a király tréfáját. Egy részük nevetett, mert tetszett Levél Amerikából. Irta: ifj. PORKOLÁB GYULA. Tudom, hogy elmondod édes jő barátom: No már ideje, hogy e levelet látom! De hát a levélnek vagyon egy hibája: Húzódik, ki írja, — sokállja ki várja, így van a levéllel, bármi legyen benne; Hát még ha bánattal, bajjal vagyon telve! Balog András is lám százszor kezd a sorba, De csak sötét panasz jön abba a tollba. Hejh, nagy dolog is ám a levél írása, Mikor fülünkbe cseng a gyerek sírása: „Éhezem és fázom!“ — s így kell rája írni — — Várj fiam, majd holnap lesz mit enni-inni! Előtte a levél: „Jöjj kenyerünk nincsen! Áldjon meg, hozzon meg a kegyelmes Isten!“ — Olvassa, olvassa, — a hajába markol, S felhördül a lelke a keserves jajtól: — Aranyat keresek és kenyerük nincsen! Óh ne verj, ne sújts így te hatalmas Isten! — Végre hogy megindul égő könnye árja, Tollát századszor is a tintába mártja: — Hűtlenül elhagyott én édes jó Párom! Toliamat tintába s könnybe vegyest mártom, Úgy irom levelem az édes hazába. Óh bárcsak titeket jobb sorsba találna! — Nagy az én keresztem, nehéz az én sorsom, Én itt sóhajtozok, s ti éheztek otthon. Igában görnyedek éjjel úgy mint nappal, S nemcsak hogy arany nincs, de kenyér is bajjal. Hejh, de nem úgy van, mint véltem balga ésszel, Hogy ittkünn a pénzt csak merni kell tenyérrel! Le kell érte szállni feneketlen mélyre
