Harangszó, 1910-1911
1911-02-05 / 8. szám
I. évfolyam. 1911. február 5. 8. szám. ■ VALLÁSOS NÉPLAP. Megjelenik minden második vasárnap. Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti KAPI BÉLA ev. lelkész. Előfizetési ára egész évre 1 kor. 00 fill. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. A csillagok. Zsolt. 19, 2. Az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét és az ő kezeinek munkáját hirdeti ama kiterjesztett erősség. II. »Az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét...« Régi igazság az, hogy a mélység akkor látszik a legnagyobbnak, ha ott emelkedik mellette a magasság; a kicsinység akkor tűnik leginkább a szemünkbe, ha a végtelen nagyságon álmélkodunk. — A csillagok sem j az erős Istennek nagyságáról beszélnek csupán, hanem beszélnek a gyönge ember kicsinységéről is. Mikor esténkint íöl-föltekint az ember azokra a j fényes csillagokra, amelyekről tudja, hogy azok végtelen nagy világok, akkor büszkesége és hiúsága, amely azzal áltatta, hogy körülötte forog az egész világmindenség, ügy összetörik, mint a földre ejtett csillogó üvegdarab, óh, a csillagok a gyönge ember kicsinységét is hirdetik . . Úgylátszik, Isten a csillagok által is nevelői munkát végez az emberek között. És amint a bölcs tanító arra törekszik, hogy a gyermek egész környezete, még a hajlék fala is, tartós, nemesítő hatást gyakoroljon annak fogékony lelkére, úgy az Isten is az ég csillagaival ékesíti föl az emberek hajlékának, a földnek a mennyezetét és a csillagoknak naponként való szemlélése által neveli a lelket: tanítja meg az embert a maga kicsinységére és az Isten nagyságára. Azok a csillagok mintha azt beszélnék : »Gyönge ember, kicsiny vagy, semmi vagy! Mondj le büszkeségedről és lépj teljes szívvel annak az Istennek a szolgálatába, akinek dicsősége kibeszélhetetlen!« Ha súlyos kötelesség roskasztó terhe nehezedik az embernek a lelkére és ha ilyenkor, mintegy segítséget várva onnan fölül, föltekint az ember a csillagos égre, óh hányszor tetszik úgy, mintha azok a ragyogó csillagok a csüggedő léleknek azt mondanák: »Mi vagy te ? Te csak egy kicsi pont vagy a nagy mindenség egy parányi csillagán. A te életed vagy halálod, boldogságod vagy boldogtalanságod csak egy elenyésző csöpp a rengeteg világok tengerében! A világ azért halad előre, egyre előre, titkos utain; te pedig örülhetsz, hogy élsz és hogy egy porszemet te is vihetsz a végtelen nagyságú Isten végtelen világainak az építéséhez!« — És ez az érzés, a csillagoknak ez a nevelő hatása, olyan jótékony békét hoz ilyenkor a lélekre, hogy százszor nyugodtab- ban hajtjuk fejünket a terhes kötelesség kínos igájába. Mikor sötét éjjel tűzi veszedelem üt ki egy községben és az emberek iszonyú izgalommal rohannak ki házukból, hogy javaikat a rettenetes elem pusztításától megmentsék, akkor a tűznek, meg a szélnek az ereje fölkap néha egy-egy nagy csomó sziporkát és földobja azt a sötét égboltozat felé. Óh hogyha ilyenkor azok a kétségbeesett emberek egy pillanatra fölvetnék szemüket az örök pályájukon ünnepélyes fönséggel haladó csillagokra, hogyan lecsillapulna zaklatott lelkűk azoknak a változatlan csillagoknak a megnyugtató beszédére : »Ember, tövissel koszoruzott Krisztusfej vagy, de amint mi minden este ott ragyogunk fejed fölött, úgy Golgotád keresztjére is rátekint a szeretet változatlan Istene!« És ha beletekintünk »az élet forgatagába-förgete- gébe, ahol az érdek harcai dúlnak«, ha az élet vásári piacáról föltekint szemünk a csillagok csöndes seregére, akkor is érezzük nevelő hatását a változatlan csillagok-
