Harangszó, 1910-1911

1911-01-22 / 7. szám

I. évfolyam.

1911. január 22.

7. szám.

VALLÁSOS NÉPLAP.

Megjelenik minden második vasárnap.

Kiadja a dunántúli egyházker. evangéliumi egyesület. Szerkeszti KAPI BÉLA ev. lelkész.

Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fill. — Az előfizetési dijak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is.

A csillagok.

Zsolt. 19, 2. Az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét és az ő kezeinek munkáját hirdeti ama kiterjesztett erősség.

Ilyenkor, kietlen tél idején, mikor a természet ragyogó pompája el van rejtve szemeink elől, olyan jól esik az embernek, hogy mikor »elmúlt a nappal és nyugalom van a fáradtakkal«, legalább föltűnik az égen a csillagok »mennyei serege«. Ilyenkor »bámulva a nagy éj csudáit: lelkünk mereng, sejt, kérdez, áhít«. A jó Isten pedig nem hagyja felelet nélkül a kérdező lelket, hanem a csillagok néma szavával hatalmas beszédet mond az elmerengő embernek. Mert a természet nemcsak nappal templom, amikor Isten a napvilágnál tanít bennünket, hanem éjszaka is templom, mikor a csillagok által végzi Isten az ő tanító munkásságát.

Miről beszélnek hát nekünk a csillagok? »Az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét«.

... Az angolok egyik nagy történetírója egy csillagos estén barátjával sétált. Barátja föltekintett a fénylő égboltozatra: »Milyen szépséges látvány!«

»Ember — felelt komoran a történetíró — ez nem szépséges, hanem megdöbbentő látvány!«

És csakugyan, ha elnézi a mélázó ember a csillagokat, az elragadtatás érzését hamar fölváltja szívében a megdöbbenés nyomasztó érzése, amelyet a végtelenség gondolata ébreszt föl az emberi lélekben. Hiszen hogy csak egy pár számot beszéltessünk is: ha földünket diónyi nagyságúnak képzeljük, akkor a nap egy olyan golyó volna, amelynek egy méter az átmérője. De azok között a csillagok között, amelyeket mi csak pislogó

pontoknak látunk, vannak olyan napok, amelyek — az előbbi arányban számítva — akkora gömbök volnának, hogy a mi egész fővárosunk elférne azoknak a fölületén. Továbbá a mi napunk olyan messze van a földtől, hogy róla körülbelül nyolc perc alatt ér ide a világosság. De vannak az égen csillagok, amelyek olyan végtelen távolságban vannak tőlünk, hogy róluk a fény csak több ezer vagy millió év múlva érhet el földünkre. Valóban nincs ember, akinek ilyen borzalmas nagyságokra és távolságokra gondolva, ne fogná el lelkét a mélységes megdöbbenés: »Mely nagyok, Uram, a te cselekedeteid .. az egek hirdetik az erős Istennek dicsőségét!«... Évezredeken át égő pontoknak tartották az emberek az égitesteket, de néhány évszázad óta megnyitotta előttük Isten az ismeretek kapuit és azóta a csodálatos világoknak megszámlálhatatlan seregei kötik le az álmélkodó emberek figyelmét.

És ki tudja, hogy nem következik-e el valamikor egy olyan nap, amikor arról bizonyosodik meg az emberiség, hogy a csillagokon élőlények laknak, élőlények sejtik és imádják a Teremtőt?! Hiszen lehetetlen az, hogy Isten minden cél nélkül, csupán azért teremtett volna ezernyi puszta, holt világot, hogy azokra kiváncsi csodálkozással tekintsen föl a földi ember szeme! Bizonyos, hogy bármilyen nagynak és dicsőnek képzelik is az emberek Istent, Isten mégis mindig nagyobb és dicsőbb, mint amilyennek őt képzelni lehet. Az Istenről való fölfogásunkban tehát akkor közelítjük meg legjobban a valóságot, ha Istent végtelen nagynak és dicsőnek képzeljük. De ha Istent ilyennek tartjuk, akkor lehetetlen azt hinnünk, hogy ez a nagy és dicső Isten minden cél nélkül, csupa puszta és holt világokat teremtett volna, amelyeken nem lakik