Harangszó, 1910-1911
1911-01-08 / 6. szám
1911. január 8. HARANGSZÓ. 5. oldal. A magyar okosságból mindig a németek ügyessége gazdagszik meg.) Később azután Irinyi hazajött Magyarországba. Bántotta is egy kicsit a dolog, hogy olyan könnyelműen eljátszotta szerencsé'ét. Pesten megpróbálta egy gyujtógyár felállítását. Az akkori újságban még most is olvashatjuk az ajánlgató Írást, melyben „serceqő és zajtalan“ gyújtóit ajánl- gatja s biztosítja a látogatókat, hogy gyárában „ingyen“ gyújthatnak cigá- róra. De hát úgv látszik a dolog nem igen sikerült. Azután meg közbe is jött valami nagy esemény. Megindult a magyar föld s megdobbant a magyar nép szive. A férfiak kiegyenesítették kezüket s az asszonyok kiszedték fülükből arany ékszerüket. Megkongatták a harangokat, azután elindultak mind, a gyerek-ifjú is. Mindenki, a ki már bírta és a ki még bírta a kardot. Azt mondták : veszélyben a haza! . . Irinyi János is jobban szerette hazáját, mint saját magát, ott hagyta a gyárát, gyufáit, otthagyta mindenét és elment szolgálni hazáját. Nagyváradon állítottak fel puskapormalmot és ágyuöntőt. Annak ő volt a lelke. Később azután visszavonult Vértesre falusi magányába s ott halt meg 1895-ben. Ez a gyújtó feltalásának története. Azóta már sokat viaskodtak ezen az egyes nemzetek. A francia előállt s azt mondta: az én tudásom, Sansia találta föl a tökéletesített gyújtót. .. Jött a német is, a mellét verve: az enyém a dicsőség, mert egy Kämmerer nevű diákomé a találmány. Az angolok Holden Izsákban, az oroszok Vorcsakov Ivánban látják a gyújtó feltalálóját. De az évszámok összevetése s a tudomány kutatása rácáfol a versengő nemzetekre s bebizonyítja, hogy a gyújtó feltalálója nem más, mint a mi jó magyar vérünk, Irinyi János. Ő volt az, ki megoldotta a nehéz kérdést, azután otthagyta találmányát idegenek prédájára, ő maga pedig szegényen hazajött szolgálni magyar népét és magyar hazáját!.. . „És az atyák szivét a fiákhoz fordítja.“ Elbeszéli: Sédéi Károly. Jó gyermekeknek, de a szülőknek is tanúságára elmondok egy történetet, melyet egy agg német lelkipásztor : Bokkáczius Pál jegyzett fel okulásul és tanulságul. Egy 10 éves kis fiúról szól az elbeszélés. Hin ez Konrádnak hívták. Atyja, nyáron méhészkedett, télen pedig hentes volt. Édes anyját Borbálának hívták. A kis Konrád derék, engedelmes fiú volt. De még édes anyja legenyhébb dorgáló szavára könnybe lábadtak szemei s nyakába borulva könnyek közt könyörgött bocsánatért, addig édes atyja, ki a hosszú harmincéves háború borzalmaiban elvadult és részeges emberré lett, üthette-verhette, kegyetlenül bánhatott vele, a fiúnak egyetlen arcizma se rándult meg, egyetlen könycsepp sem szökött szemébe. Nyugodtan, sőt dacosan tartotta oda hátát, mintha nem is az ő gyönge testét érnék a kegyetlen csapások. Egyszer a lelkipásztor meglátogatta a családot. Az apa nem volt otthon. Az édes anya keserves köny- hullás között olajjal mosogatta az ütlegek által támadt sebhelyeket. Konrád azonban nem sirt. Szóba került ez a dolog s Bokkáczius lelkész megkérdézte a fiúcskától: „De mondd csak fiam, miért nem sírsz mikor az atyád üt ver?... Ha pedig édes anyád gyöngéd szóval fedd, miért kezdesz azonnal sírni?. . Konrád gondolkodott, ezután igy szólt: „Mert apám átkoz, anyám pedig énekel*. „De hát atyád ütlegei nem fájnak neked ?“ — kérdé a lelkész. A fiú a fejét, rázta. „Anyám egyetlen szava jobban táj, mint édes apám minden ütése. Édes anyám jogosan dorgál, de édes apám ártatlanul ver.“ Néhány nap múlva nevezetes dolog történt a családban. Egy este az apa nagyon részegen jött haza a vágó- hidról Az ajtó előtt hirtelen megállt. A feleségének, meg a kis fiának csengő éneklését hallotta. Éppen Szaksz Jánosnak gyönyörű énekét énekelték. „Mért bánkódol oh te szegény szivem, Mért gyötrődsz, mért búsulsz olyan igen Múlandó javakért ? Bízzál Urad Istenedben, Ki gonjviselőd mindenben !“ E közben hallja azt is, hogy az anya sir-zokog. Tudja jól, hogy mért sir: fiát siratja. A lelkét hirtelen elfutja az indulat, berohan a szobába. Durván rátámad a szegény fiu>.a, kinek könnye mindig csak őt vádolja. De ez nyugodtan tűri az ütést, nem mozdul és nem sir. Az apát ez a néma szenvedés még jobban felbőszíti. Felkapja fejszéjét s dühösen ordítja: „Gyerek, meglátod egyszer még agyon ütlek!“ Konrád nyugodtan tekint atyjára s nyugodtan, de érthetően ezt mondja: „Csak tedd meg édes apám, annál hamarább jutok a mennybe az én Jézusomhoz, ott már nem bánthatsz, mert, te nem kerülsz oda 1.. “ És az egyszerű gyermekajkról hangzó szavak szivén találták az atyát. Elgondolkodva kérdezte gyermekétől: Ugyan, ugyan 1.. Hát én nem jutok a menyországba ?* A fiú határozottan felelt. Nem édes atyám mert te részeges vagy és káromkodsz az pedig nem kedves az Isten előtt.. “ Az apa elgondolkodott. Egyszerre csak kiejtette kezéből a fejszét. A mit a gyermek szava elkezdett, azt azután a lelkipásztor prédikációja elvégezte az Ur kegyelmével. Eddig a történet. íme nézzétek, az Ur jó és kegyelmes, ő „Az atyák szivét a fiákhoz fordítja!“ (Malakiás 4, 6.) Légy jó akarója a te ellenségednek. Egy kis községben két Istenfélő vallásos család között lakott egy istentelen durva lelkű ember, egész éle é- ben nem tett mást, mind örökkön örökké keserítette a szomszédait. Egy napon megrakott szénás szekérrel érkezett haza, de nem ért reá lerakni, hanem újra kisietett a mezőre, hogy az ott lévő cselédeknek a széna takarításnál segítsen. Az égen viharfelhők gomolyogtak s a morajló ég ugyancsak sürgette az emberek munkáját. De alig indult vissza a mezőre, előjöttek szomszédai, neki álltak a szekérnek és a szénát tető alá vitték. Jó is volt a szorgoskodás, mert a következő pillanatban már megnyíltak az ég csatornái és alázúdult a zápor. A ke- ménylelkü ember kétségbe esve, verejtékezve rohant haza. És ime csak egy üres szekeret talált ott, szénáját mind betakarították jó lelkű szomszédai. Amikor ott állt közöttük a szégyen pírja borult arcára, lassankint szemei is könybe lábadtak. Egyszer csak mozdult, egyik kezét az egyik másikat a másik felé nyújtotta s így szólt: Mégis nagy lehet az az Isten aki megtanított titeket az ellenséget is szeretni. Ettől fogva ő volt a legjobb szomszéd a faluban.
