Harangszó, 1910-1911
1911-01-08 / 6. szám
,;’I. évfolyam. 1911. január 8 6. szám. Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fill. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. Nevezék az ö nevét Jézusnak ... Mikor körülülték a meleg kandallót, az öreg ősz ember ráfüggesztette tekintetét a lobogó tűzre, azután lassan beszélni kezdett: Hogyan magyarázzam meg, hogy miért esik ujesztendő napja éppen szent-karácsony mellé ? És azt a másikat, hogy miért kezdődik az ember életének egy uj időszaka ezzel az íráshellyel: „ Nevezék az ő nevét Jézusnak ?. . . Várjatok csak, regét mondok. . . Fényes márványpalotában lakott a hatalmas ur. Szolgák sürögtek körülötte. Ezüst tálcákon vitték eléje, mit szeme-szája kívánt. Egy intésre vidám zene csendült s ezüst-hangja százszorosán visszaverődött a márványfalakon. És mindenki azt mondta: óh de boldog ez a hatalmas, gazdag ur!. . . De mikor sötétség borult a palotára, akkor megteltek a szobák panaszos sóhajtással. A hatalmas, gazdag ur összetöpörödött s bársony ruhájában olyan volt, mint egy kivert, hajléktalan koldus. Ott üldögélt az egyik márványfal mellett és sírt keservesen. Egyszerre csak megszólalt egy erős hang, — azóta megtudtam, hogy lelkiismeret a neve, — és azt mondta: >kelj fel, és menekülj!..« De ő nem mozdult. Oda volt bilincselve a márványfalhoz. »Hívd hát szolgáidat, szólt újra a lelkiismeret, azok majd kiszabadítanak !. .« Ő pedig fájdalmasan mosolygott. »Földi boldogság, világi élvezet, gyönyörűség, dicsőségvágy, ezek az én szolgáim. Ezek nem segíthetnek rajtam ! .« »Segíts saját magadon !< — kiáltott a lelkiismeret. De a bilincs nem engedett. Pedig az idő sürgetett. Zengett a ház, rengett a föld. Ketté vált a szobák mennyezete s a meghasadt falakból füst és láng csapott ki. Menekülni kellett. Az ittmaradás egy volt a halállal. Ekkor, mint az álom hőse, egy fehérruhás férfi jött át a tüztengeren. Elébe állt s szeretettel kérdé: »fáj a bilincs?. . « Hozzá nyúlt s keze érintésére lehullt a kemény vas. Azután megfogta karját. Átvezette tűzön és halálon. Mikor összeesett, lehajolt hozzá, magához ölelte. Mikor megrogyó lépése is elfogyott, karjába emelte és úgy vitte. Fejét az ölébe vonta, tikkadt ajkát tiszta forrásvízzel nedvesítette. Az félve vetette fel szemét. De ő megnyugtatta: ne félj! a békesség országában vagy !.. Körültekintett. A régi boldogságot kereste. Ö meg így szólt: balga vagy ! a békességben van a boldogságod 1 Az ember könyörögve nézett rá, hosszan és áhítattal. Azt is megértette és szelíden felelt: »ne félj! én veled maradok mind e világ végeztéig!. .« Mikor az ember fölébredt, nem talált maga mellett senkit. De valahonnan a felhők mögül angyal-ének szállott alá és betöltötte az egész világot ezzel a szózattal: »nevezék az ő nevét Jézusnak !. . « Az ember földreborult, a mellén összekulcsolta két kezét és így kiáltott: »Jézus! . Jézus!., én Megtartóm!« Azután fölkelt és nekivágott a keskeny útnak, mi tövisekkel volt teleszórva. Boldogan ment és útjára rávilágított a menny. Az öreg ember elhallgatott, azután egy idő múlva igy szólt:
