Harangszó, 1910-1911
1900-12-11 / 4. szám
2. oldal. Harangszó. 1910. december 11. Egy nagy ember a nép sorából. A mit elmondok, olyan, mintha mesekönyvből vágtam volna ki, pedig nem mese ez. hanem színtiszta való történet. Élt Erdélyben egv szótlan, magábazárkózott ember: Szabó József volt a neve. Egyszerű volt a famíliája. Az apja fazekasmester volt, ő maga pedig szűrszabóságot tanult. Hát bizony az egyszerű, szűrkészítő műhely rendes körülmények között nem az a hely, honnan az örökéletű, nagy emberek kikerülnek. Hanem a mi jó Szabó Józsefünk nemes érzésű ember volt. A jó szív pedig még a legszegényebbet is gazdaggá teszi s a kicsi emberből is nagy embert teremt. Lám Szabó József is otthagyta a szűrszabóságot s a gazdálkodásra adta magát. A barázdát járta, szántott, boronáit, vetett, azután aratott. De sohase felejtette el, hogy aratni csak akkor lehet, ha az ember előbb sokat, nagyon sokat dolgozott. Kényelemre, úri életmódra, mulatozásra semmit se költött. Csöndesen, hallgatagon gazdálkodott, de úgy, hogy mellette folytonosan tanulgatott. Mert ő nem elégedett meg a gazdálkodással, hanem okszerűen akart gazdálkodni. A mellett ez a magába zárkózott csöndes ember ugyancsak nyitva tartotta a szemét s megfigyelte azt a világot, melyben élt. Elszomorodva látta, hogy Érdélyben az olahok mindig jobban háttérbe szorítják a magyarokat. Valósággal kihúzzák a földet lábuk alól. A magyar nép mindig jobban szegényedik, mert azt a keveset is, amije van, nem tudja okszerű gazdálkodással megtartani és gyarapítani. Mikor nagy szomorúsággal mindezeket megfigyelte Szabó József, egy gondolat érlelődött meg lelkében. Az, hogy valamiképen segíteni kell a szegény magárahagyott erdélyi magyaron. Attól kezdve még többet dolgozott és még jobban takarékoskodott. Mikor azután meghalt s a végrendeletét felbontották, kitűnt, hogy egész vagyonát, mely százhuszonkétezer- nyolcvanhat koronára emelkedett, mind az utolsó fillérig egy magyar földművesiskola létesítésére hagyta. Mert jól tudta, hogy az erdélyi magyarságot az oláhok ellen csak akkor lehet megmenteni, ha megtanítják őket okosan, okszerűen gazdálkodni. Azóta azt az iskolát fel is állították Tordán. Munkálkodik is áldásosán. A kisgazdák fiai közül évenkint 24-et fogadnak be s ezeket tanítják, lakással, étellel ellátják egészen ingyen. Ők pedig tanulnak szorgalmasan. Elsajátítják a mezőgazdasági tudnivalókat, az okszerű gazdálkodás mesterségét. Mikor azután hazamennek falujokba, oktatói lesznek az otthonmaradottaknak s hirdetik nekik azt a nagy igazságot, mit Szabó József egész élete hirdetett: a magyar föld drága kincsünk, megbecsüljétek és megőrizzétek a magyar földet 1.. Mindez pedig úgy jutott eszembe, hogy Szabó Józsefnek díszes emléket állitottak a tordai hasadék előtt. Bizony megérdemelte 1 A szép szoborművön egy ingujjas, egyszerű paraszt- ember áll előttünk, a mint két kezével az ekét igazítja. Igazán ilyen volt a mi derék Szabó Józsefünk. De ő nemcsak a magyar földbe eresztette az ekevasat, hanem belebocsátotta a magyar nép jövőjébe is, hogy egyszer valamikor kikeljen a magyar földből a magyar nép nagysága 1. . De ez az ingujjas, barázdát járó szobor megszólít minden magyar gazdát, s azt mondja: szeressétek a magyar földet!.. áldozzatok a magyar földért 1. . Óh térj be hozzám . . . Kitárom előtted szívem, Óh jöjj. légy vendégem nekem, Üdv és élet forrása vagy, Erőt, békességet Te adj! Ha gond és bánat porba von, Óh térj be hozzám Jézusom ! Jövel, lelkem epedve vár, Kegyelmes mennyei király, Ragyogtasd áldott szellemed E bujdosás völgye felett, Hogy járjak a te utadon, Óh térj be hozzám Jézusom 1 Jövel, világíts égi fény A kétség hosszú éjjelén. Ha harcomban elcsüggedek, Ha győz a bűn lelkem felett S a bú üldöz lépten-nyomon, Óh térj be hozzám Jézusom ! Jövel, hív őrizőm, jövel, Szerelmeddel maradj közel! Ha elfedett a borulat, Örök hazámba nyiss utat, Hol szent neved magasztalom, Óh térj be hozzám Jézusom 1 Kovács Sándor. Levél Amerikából. Irta: ifj PORKOLÁB GYULA. „ .... Tisztelendő Uram, — áldja meg az Isten!“ „— Vesztedbe méssz fiam! — de az Űr segítsen! — “ Befordul az ősz pap, letöröl egy cseppet, Mi fénylő szeméből az arcára pergett. — Ismét egy lélekkel fogyott meg a nyája; Viszi a pénz szomja tengertúli tájra. Hjába özvegy anyja könnybe borúit képe, A falra hány borsót síró felesége. Gyermeke mosolya vissza dehogy tartja, Szebb az uj hon képe: — Amerika partja! — Tehenei árát vígan zsebre téve Indul Balog András messze, nagy vidékre. — * 0 Négy-öt hosszú hétre — beillett vón’ tíznek — Balog Andrásékhoz egy levelet visznek. Idegen földről jött, tengertúli tájról, Balog András írta; kitől jött vón mástól! — Nosza gyülekezik szomszéd, koma, sógor, A levél bontásnál ott legyenek jókor. Bontja a levelet az ifjú menyecske.... Egy köhintés kevés, az se hallik egyse — — „Édes feleségem, messzehagyott párom, Kívánom e pár sor friss kedvben találjon. Hasonlót kívánok édes jó anyámnak S telkemből léikedzett fiam: Bandikámnak. — Hej, na! hogy is kezdjem ? — Ide értem végre Amerika áldott, aranydús földére. Hanem hát messze van! Jaj de igen távol! Két hétig utaztunk Isten jóvoltából! Két hétig se láttunk, csupán vizet, eget, Küldtük is az imát az Égre eleget. —
