Harangszó, 1910-1911

1911-09-10 / 24. szám

2. oldal.

Isten nevében kezdem el...

— Mese. —

Irta: Kiss Samu.

Élt valahol a Sokoró-alján egy szegény asszony. Az ura kiment Amerikába pénzt keresni; de úgy látszik, nem talált, mert nem küldött haza csak egy dollárt sem. Pedig a feleségének alig volt sokszor betevő falatja is. Azután meg három gyermek csüngött a nyakán. Három kicsiny gyermek. A legidősebb is csak tizenkét éves múlt, a legkisebb pedig alig négy-öt éves. A legnagyobbik fiú volt: Sándornak hívták. Mikor az iskolából kimaradt, azzal a kéréssel fordult édes anyjához, hadd menjen el ő munka után, szerencsét próbálni. Hogy könnyítsen valamit szegény szülőjén, akinek elég gondot okozott kisebb testvéreinek az eltartása is.

A szegény anyának könny szökött a szemébe.

— Jól van édes gyermekem, én eleresztlek; az Isten vezéreljen. De ne feledd soha, amire mindig kértelek s amire a tisztelendő úr is olyan szépen intett benneteket a konfirmációi oltár előtt, hogy midőn az iskola padjait elhagyjátok és kikerültök az életbe, vigyétek magatokkal hű uti- társként az istenfélelmet, a vallásos ságot. Ez a legjobb vezér, legbiztosabb védelem. Vidd azért te is ezt magaddal. Istenre bízd magadat, az ő nevében kezd minden dolgodat. Mint az a szép vers mondja, amit az iskolában tanultál s amire idehaza a kis testvéreidet is megtanítottad :

„Isten nevében kezdem el,

Ő segéljen kegyelmével;

Ha Ő segít, mi sem nehéz,

Ha Ő elhagy, erőm elvész...“

— Köszönöm édes jó anyám a tanácsát. Mindig engedelmes gyermeke voltam, az leszek ezután is, — válaszolt elérzékenyülve a fiú, miközben könnyes szemeit törülgette. Nem fogom elfeledni sohasem a jóságát; azon leszek minden erőmből, hogy azt megháláljam.

— Az Isten tartson meg ebben az igyekezetben, — szólt az anya s magához ölelte távozni készülő gyermekét. Azután felpakkolta a tarisznyáját, rakott belé utravalóul egy kis elemózsiát.

A kis testvérek bár nem értették, hogy mi is készül voltaképen, de a komoly és meghatott arcok láttára szótlanul és bámészan húzódtak meg az egyik sarokban. Majd az édes

HARANGSZÓ.

anya rakosgatását szemlélve, a Pali gyerek egy almát hozott, mit játék közben a szomszédéknál kapott, s azt ajánlotta fel utravalóul bátyjának. Amire a kis Bözsike meg a kedvenc és máskor annyira féltett bábuját kínálta neki oda. Sándor alig tudta visszatartani a könnyeit e nagy ragaszkodás láttára.

Mikor aztán már mindennel készen voltak, mikor már indulni akart Sándor, akkor anyjához fordult még ezekkel a szavakkal:

— Úgy-e édes anyám, elvihetem magammal azt a szép imakönyvet is, amit konfirmációkor a tisztelendő úrtól kaptam.

— Hogyne fiam, hiszen a léleknek is szüksége van eledelre, épúgy mint a testnek. A lélek eledele pedig az imádság. Vidd csak. S valahányszor szükségét érzed, amikor valami szomorúságod, bánatod van, amit nekem sem modhatsz el, mert nem lész mellettem, csak imádkozzál, mondd el a jó Istennek, Ő meghallgat, megsegít.

Az anya és a gyermek összeölelkeztek még egyszer, megcsókolta kis testvéreit is s azután megindult az ajtón kifelé. A Bodri kutya is ott ődöngött mellette; máskor oly vidáman ugrándozta körül kis gazdáját, most csak a kezeit nyaldosta. Mintha ő is érezte volna a válás fájdalmát, mintha ő is tudta volna, hogy akivel annyit játszadozott, aki sokszor a falatját is megosztotta vele, most messze útra készül. Sándor szeretettel simogatta meg hű kutyáját. Az hálásan csóválgatta a farkát.

Az anya és a testvérek kikísérték a búcsúzó gyermeket egészen az utcára. Ott a szegény asszony csak annyit tudott még mondani: Aztán fiam, tudod: „Isten nevében...“

A gyermek elcsukló hangon, köny- nyes szemekkel mondotta utána: „Isten nevében... *

S megindult az élet utján. Az Isten nevében. Ment előre, fel a hegynek; lassú, nehézkes léptekkel, mintha mázsányi kő volna a szíve helyén. Közbe-közbe visszafordult még a kedves ház felé, hol a szegénységben is annyi boldog órát töltött. Édes anyja és a kis testvérei ott álltak még künn. Utána néztek. A Bodri is ott volt velük: a Palkó gyerek tartotta, hogy utána ne mehessen s el ne szaladhasson kis gazdájával.

Nehéz és fárasztó gyaloglás után fölért a hegytetőre. Onnan is lenézett még egyszer a falura, a szalmafedelű házakra, a kis templomra. Tornya

mintha szeretettel integetett volna feléje. S a napfényben csillogó keresztje mintha a szerető és aggódó édesanya utolsó szavait mondogatta volna: „Aztán tudod, az Isten nevében!“

A hegy túlsó oldalán ment lefelé. Pár lépést tett s hirtelen eltűnt előle a falu, a templom, a torony, a kereszt. Minden. Valami kimondhatatlan szomorúság fogta el egyszerre a szívét. A magárahagyottság és egyedüllét szomorú érzése. De eszébe jutott anyjának a szava: „Ha valami bánatod van, csak imádkozzál 1“ Leült azért egy fának az árnyékába, mert már fáradt is volt az úttól; s elővette imakönyvét. Imádkozni kezdett.

Amint imádkozik, ím egyszerre csak ott terem előtte az ördög. Sándor megijedt tőle. Megrezzent, mint a nyárfalevél. — Ki vagy te, mit akarsz tőlem, — szólt a gúnyosan vigyorgó alaknak.

— Hogy ki vagyok, ne keresd; hogy mit akarok ?... azt a könyvet, amelyik a kezedben van 1

— Az imakönyvemet ? Aztán miért?

— Mert az az én legnagyobb ellenségem.

— No pedig hiába akarod, mert nem adom.

Ha nem adod önként, akkor elveszem erővel is.

— Majd elválik, — válaszolt magához térve, önérzetesen a fiú.

— Nohát gyere velem érte bírókra, szólt az ördög.

Sándor felfohászkodott az Istenhez: „Uram segíts!“ Aztán bírókra ment, hogy imádságos könyvét megvédelmezze. És földhöz teremtette az ördögöt.

De ez sem volt rest, felugrott: no gyere még egyszer 1

— Uram segíts 1 — szólt ismét Sándor. S amint birkóztak, megint csak ő lett a győztes.

— Persze könnyű neked, te mindig segítséget hisz, — mondotta az ördög. De gyere csak magad ellenem, aminthogy én is egymagám megyek.

Sándor, akit már elragadott a hév, az indulat, — ráállt az ördög szavára. „Majd megmutatja ő a virtust.“ Birokra mentek újból, de ekkor nem mondotta, mint az előbb: „Uram segíts!“ — És rövid birkózás után az ördög úgy vágta a szegény gyermeket a földhöz, hogy menten elájult. Fejéből is csepegett a vér.

így találtak rá este felé a munkából hazatérő emberek eszméletlen állapotban. Imádságos könyve nem mesz- sze tőle, rongyokra, darabokra tépve.

... Szegény édes anyja de megl&ll. szeptember 10.