Harangszó, 1910-1911
1911-08-27 / 23. szám
1911. augusztus 27. HARANGSZÓ. 5. oldal. gél a kalitja ajtaját föltártuk, azonnal észrevette a szokatlan dolgot és odalépett palotája küszöbére. Körül- tekintgetett, majd felnézett az égre, hol apró bárányfelhők úsztak nyugatról keletnek. — No I No most mindjárt elrepül a Matyi! De Matyi nem repült, hanem szép nyugodtan kilépett az udvarra. Kö- rül-körül járt, mindenhova bekukkantott s még a macskától sem félt. Nagy respektusa volt a cica előtt, amiben bizonyára nem csekély tényező vala hatalmasan kifejlődött csőre is. Idő múltával azonban nagyokat repült is, de mindig visszatért. Volt esze, hogy a jó dolgát ott ne hagyja ! Ebédre rendesen dupla adag hus- darab járt ki neki. Volt eset, amikor nem is tudta mind elfogyasztani. És ilyenkor mit csinált ? Az egyes husdarabokat egymás után elhordta a kerítés mellé s ott bizonyos távolságra elhelyezte őket. Mindenikre egy rögöt, vagy egy lehullott falevelet borított, azután alája kukucskált, jobbról is, balról is, hogy lehet e látni a húsdarabot ? Ha nem volt jól eltakarva, fogta és elvitte biztosabb helyre. De haj, a cica fölfedezte a Matyi kamaráit és sorban kiürítette azokat! Egyszer a varjú rajtakapta a cirmost ezen kópéságán, s azután jobban őrködött. Ha a macska a hu sós rejtek felé közeledett, Matyi eléje állott kattogni, a szárnyaival verdesett, s a macskának, akarata ellenére, másfelé kellett távoznia. Tavasszal ki szoktuk ültetni a virágokat a cserepekből a szabadba. A cserepek ott maradtak sorban lebontva a virágágyak hosszában. Egyszer épen a virágcserepek mellett időztem. Az egyiket véletlenül földöntöttem. A Matyi is ott ácsor- gott mellettem, s észre vette, hogy a cserépből egy sereg penészbogár mászik elő. Nosza, lett falatozás I Feldöntögettem a cserepeket egymásután s a Mátyás mind összefogdosta a menekülő rovarokat. Ezután, ha Matyival az udvaron találkoztunk, mindig oda kalauzolt a virágcserepekhez. Én feldöntögettem azokat, ő meg lakmározott. Egy téli napon magam vittem ki az ebédet Matyinak a kertbe. Egy fa tövénél álldogált. A húsból megmaradt egy darab, s azt Mátyás el akarta rejteni. Oda helyezte a fa tövébe, s egy elhullott falevéllel igyekezett betakarni. De haj a levél le volt fagyva. Most az az ötletem támadt, hogy kipróbálom a Matyi gondolkodási képességét. Elléptem tőle mintegy öt lábnyi távolságra. Elővettem egy darab papirost, ledobtam a földre s fölhívtam rá Matyi figyelmét. És Matyi megértette a helyzetet; hozzám jött, fölemelte a papirost s befödte vele a húst a fa tövében. Úgy hiszem, hogy itt már valami egyéb is működött, mint a puszta érzéki megfigyelés. De lássunk egy más esetet, s megfogunk győződni, hogy Matyi gondolkodott, tettetett és furfangosko- dott is. Egy ízben az udvaron üldögéltem s Matyi a virágok között őgyelgett. Egyszerre csak látom ám, hogy a varjú az udvar közepén nyíló phlox- csoportot. tépegeti. Természetes, hogy élénken tiltakoztam az ilyen kertészkedés ellen s erélyesen rendre utasítottam. Ez eset után azonban Mátyás többször is megkísérelte a phloxok ellen való hadjáratot. Eleinte véletlennek tartottam az egészet, de azután meggyőződtem, hogy Matyi egészen tervszerűen jár el. Ha látta, hogy figyelemmel kisérem, azonnal a phloxok felé tartott, s vissza-vissza tekintgetett felém: vájjon nézem-e ? Ha nem figyeltem rá, mással foglalkozott. De ha véletlenül ismét ráesett a tekintetem, s ezt ő észrevette, minden habozás nélkül a virágágy felé tartott. Ez az eset többször is ismétlődött, még pedig oly világos tudatossággal, hogy a legnagyobb mértékben meglepett. A pajkosságban pedig ritkította párját a Mátyás. Észrevette, hogy a néhány nappal előbb világot látott kis macskák egy kosárban összebújva szundikálnak. Szépen, óvatosan belenyúlt a kosárba s az egyik ökölnyi kis macskát a farkahegyénél fogva kiemelte, s úgy lengette a levegőben nagy kedvteléssel. A szegény kis állat alig győzte a kapálódzást s a keserves miákolást. Egy más alkalommal hagymát dug- dostak a kertben. A Matyi is odament segíteni s a cseléd egyszer csak azt vette észre, hogy Mátyás a hagymát, mit ő elültetett, egymásután szépen kiszedte a földből. És hiába hessegették. Egyre visszatért s a feleségemnek pálcával kellett kiverni a kertből. A sárgarépát, ha sűrűn kel, szét szokták ültetni, hogy jobban fejlődjék. Mátyi ezt is megfigyelte, s amint a kertet elhagyták, az elültetett répát szálankint kihuzigálta és sorba rakta az ágyközi utón. Amikor Matyinak ezen csinytevéseit szemléltem, azokat az eseteket sem találtam lehetetleneknek, melyeket a hires Busch az ő Hans Huckebein- jéről megirt és megrajzolt. Volt egyszer egy gólya madaram is. Szelíd és okos állat. Nappal az udvaron sétálgatott, éji szállását pedig egy üres faházban tartotta. Ha reggel nem eresztették ki a megszokott időben, csőrével addig zörgetett az ajtón, mig csak valaki nem jelentkezett. Megtanulta megérteni a szót. Ha azt mondtam neki: gólya madár, kelepelj egy kicsit! — hátraszegte a fejét és elkezdett nagy vígan kle—kle—kle—kle—kle— kelepelni. Mikor ősszel leszedték a téli ablakokat, odatámasztották azokat a kapu alatt a fal mellé, úgy hogy a fal és az ablak alsó része között bizonyos üres tér képződött. Gólya madarunk is odavetődött az ablakokhoz, s egyszerre csak azt vette észre, hogy az ablaküvegen át egy másik gólyát lát. Nézte, majd közelebb ment az ablakhoz, de természetesen ott csak az üveget találta. Mintha egy gondolata támadt volna ! Odament az ablaksor végére, s benézett az ablak és fal által képezett üres térre, hogy a másik gólyát megláthassa. És ezt kétszer is meg cselekedte, ami nyilván arra mutat, hogy az eset nem véletlenül történt, hanem hogy a gólya madár gondolkozott és következtetett! Van egy öreg macskánk. Bizony nem egy szegény egérke múlt ki már miatta ez árnyék-világból végrendelet hátrahagyása nélkül! Ez a macska valóságos kultur- állat. Nem egyszer, mikor róla beszélnek, ha nem is egyenesen hozzá intézik a szavakat, megérti, hogy róla van szó s előjön, hizeleg! Néha-néha lustálkodik. Fekve fogyasztja el ebédjét vagy vacsoráját. Ha valamit el nem ér a tányérján a szájával, az egyik első lábát használja kéz gyanánt. Fölveszi az eledelét a lábával s úgy teszi a szájába. Fiatal korában ezt nem tapasztaltuk Az idő és tapasztalás hóditotta meg a kultúrának.
