Harangszó, 1910-1911

1911-07-16 / 20. szám

HARANGSZŐ.

3. oldal,

1911. július 16.

tókeresete és a reá vonatkozó törvényszéki végzés, melyben a végrehajtás terhe mellett kötelezik magát, hogy a fiának kezesül aláírt száz koronás váltótartozását minden járulékaival három nap alatt lefizesse, vagy netáni észrevételeit ugyanannyi idő alatt adassa be ügyvéddel a törvényszékhez.

— Mi a’ ?! én soha sem irlam alá váltót és semmiféle takarékpénztárban nem voltam életemben, — rémült meg erre András.

— Éppen azért vegye át az iratokat és menjen be a takarékba, hozza rendbe a dolgot, mert elverik ám kelmeden a dobot . . .

Bencze András bősz haraggal rontott haza:

— Asszony, melyik városba ment az a gazember fiad ? Megyek utána s agyonütöm a kutyát!

Kati asszony sirt, mint a záporeső :

— Hát kendnek nem a fia ? megtagadja szegény gyermekemet! . . .

— Nem fiam nekem. Olyan gazembert nem ismerek el fiamnak, aki nevemet, mint kezest, váltó alá hamisítja s pénzt vesz fel rá a takarékban.

— Ugye, mondtam kendnek, adjon neki pénzt biztosítékra, hogy főpincér lehessen. Eleget könyörgött szegény gyermek.

— Miért nem maradt suszter, ha annak tanult.

— Ártalmára volt szegénynek a sok ülés.

— Ugyan ne higyj el minden szamárságot. Még az ülés is megárt valakinek ? Szívesen ülnék én, csak tehetném. A dolog volt ő kelmének a kedves komája, annak nem akart ártani. Pedig megmondtam, hogy életemben semmit ki nem adok gyermekeimnek Én sem kaptam apámtól életében még egy ostornyelet sem s az sem az öregapámtól. Én pedig semmiféle uj szokást nem kezdek el. Add elő inkább az ünneplőmet, megyek a városba, számolok először is azokkal a takarékpénztári urakkal.

— Én is elmegyek kenddel, — siránkozta Kati asszony.

— Még csak az kellene, hogy ott is siró kölönc legyen a nyakamon; — utasította vissza Bencze András a felesége ajánlatát s elindult a rétnek. Arra felé közelebb esik a város.

Kati asszony is ünneplőbe készült, ő pedig az országúinak indult el. Igaz, hogy arrafelé jóval hosszabb

az ut, de ő meg annyival gyorsabban lépkedett, mint az András. így éppen egyidőben értek be a városba. Egy dobásnyiról követte urát az asz- szony s utána ment a takarékpénztári épületbe is. Az ajtóban hallgatózott. Nagy méltatlankodó hangon kezdte beszédét a gazda:

— Micsoda írást küldözgetnek nekem az urak ? Nem tartozom egy fillérjükkel sem, miért nem hagynak hát békében ?

— Maga nem, de tartozik a fia, akinek kezeskedett s aki azóta, hogy felvette a pénzt, fülét sem billegeti erre, — mondták neki a takarék- pénztári urak.

— Gazember legyen a nevem, ha életemben csak egyszer is kezeskedtem valakinek. Az én becsületes kezem írása, hála Istennek, még soha sem fordult meg egy takarékban sem.

— Ha nem irta alá, adassa be kifogását a törvényszékhez, majd kisül ott az igazság.

— De ki is! Én tőlem iszen nem látnak egy fillért sem az urak! mondta szinte kiabálva Bencze András.

— Nono 1 csendesebben egy kicsit ! — intették meg az urak. — Ha nem irta alá a váltót, az esetben a fia hamisította alá a maga nevét. Természetesen nem is kell akkor megfizetni magának, ellenben a fiát bezárják váltóhamisításért.

Bencze Andrást ez a magyarázat igen megcsendesitette.

— Hát aztán, ha szabadna kérdeznem a tekintetes uraktól, mennyi időre zárják be ilyesmiért az embert ? — kérdezte már alázatos

hangon.

— Biz’ a váltóhamisitót szigorúan büntetik. Öt évi fegyházat mond a törvénykönyv.

— öt esztendő 1 — ismételte

András mély megdöbbenéssel. Abban a pillanatban előtte termett a zokogó felesége, aki hátrább húzta s ilyenféle beszédet tartott neki:

— Hát kendnek van szive, hogy a saját gyermekét be hagyná záratni azért a kis pénzért ? Nincs, nincs szive, sem lelke, máskép nem hagyná gyermekét elveszni s nem temetné el vele együtt a mi becsületünket is 1 . . .

Bencze András oly megnémultan állt, mintha felesége siránkozó hangját sem hallotta volna. Végre ismét közelebb húzódott az urakkal érintkező ablakhoz.

— Tekintetes ur, kérem szépen, alázattal !

— Mi tetszik még? — kérdezték tőle.

— Hát én alighanem tévedtem.

— Tévedett? hogy értsük azt?

— Úgy kérem alázattal, hogy mégis mindamellett könnyen lehet, hogy én írtam alá azt a váltót. Mert tetszik tudni, öreg vagyok már; sokszor azt is elfelejtem, amit előtte való nap cselekedtem.

— Igaz, igaz, úgy van 1 — bizonyította Kati asszony is.

— Úgy ? Különben meg is próbálhatjuk : írja le erre a papírra a nevét, összehasonlítjuk a váltón levővel — modta nekik a takarék- pénztár segédkönyvelője.

— Hagyjuk azt kérem ifi uram, mert hát le sem tudnám most írni a nevemet, úgy a karomhoz csapta tegnap egyik tehenem a szarvát. (Ezt füllentette András). Hanem inkább arra kérem a tekintetes urakat, hogy várjanak el a fizetéssel jövő hétig. Vasváron vásár lesz, akkor, elhajtom oda egyik marhámat, eladom s kifizetem a tartozást.

Bencze András megkapta a kért halasztást s a kitűzött időben csakugyan megjelent az intézeti helyiségben és kifizette a perelt váltóösz- szeget minden járulékaival. S a mikor elbúcsúzott az uraktól, ily magyarázattal szolgált nekik:

— És most jegyezzék meg jól maguknak az urak: esküszöm az egy igaz Istenre, hogy soha az életben váltót, sem más adósságbeli iratot alá nem irok. Tehát ha alá nem Írok, senkinek semmiféle keresete ne legyen rajtam. Megértették az urak ?... Tehát ahhoz tartsák magukat 1

Rövid fohászok.

Ha kell bajokkal küzdenem S csalárd világ szivén sebez:

Ne hagyj magamra Istenem,

Emelj, ha lelkem csüggedez.

Segéld viselni terhemet;

Töröld le fájó könnyemet. Ámen.

*

Ha vész, viszály támadna ellenünk,

Erős várunk (e légy, jó Istenünk.

S békés napokban serkentsen szavad, Hogy tétlenül megállnunk nem szabad. Mert úgy virul csak egyházunk, hitünk,

Ha küzdve, bízva érte él szivünk. Ámen.

Szalay Mihály.