Harangszó, 1910-1911
1911-07-16 / 20. szám
I. évfolyam 1911. július 16 20. szám Előfizetési ára egész évre 1 kor. 60 fül. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Vasvármegye) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. Taníts Uram imádkozni engem! Gondok között folynak napjaim Bánt a jelen, nem biztat a jövő. Csiiggedezve visznek lábaim, Az est közéig, az árnyék egyre nő. Felfelé száll benned bízó lelkem: Taníts Uram imádkozni engem. Reményeim gyenge hajtását Lassan, lassan hervadozni látom; S újabbaknak sarjadozását Óhajtva bár, de hiába várom. Minden nappal sötétebb lesz egem: Taníts Uram imádkozni engem. Gondok árja dobálja sajkám, Sötét felhők rohannak felettem; Szemvakítva cikáz a villám, Szerettimet lesújtva mellettem. Térdre hullva, könnyek közt esengem: Taníts Uram imádkozni engem. Taníts Uram! s őszülő hajjal Szorgalmatos tanítványod leszek. Imádkozva lel az est’ hajnal, S új napommal imádkozva kelek. Az imádság felemeli lelkem: Taníts Uram imádkozni engem! Madár Mátyás. A munka isteni szolgálat. i. Remete Antalról, a szerzetesi élet megalapítójáról beszélik, hogy miután már 33 évig élt Egyiptom pusztáiban a legnagyobb nélkülözések közt, anélkül, hogy csak embert is látott volna, egyszer azon gondolkozott, hogy van-e ember, aki jámborabb, kegyesebb életű volna őnála. Ekkor — igy beszéli a történelem — éjjeli látományban az Isten egy Alexandria városában lakó vargát említett neki, aki épen olyan jámbor és kegyes, ha nem különb, mint ő, az Isten kedvében járó remete. Másnap reggel mindjárt útrakelt, hogy szíve hő vágyának eleget téve, megismerje azt az embert. Elment Alexandriába: senki sem tudott a vargáról; fölkereste a látományban megnevezett utcát: senki sem ismerte azt az embert ; belépett a varga házába és tőle magától kérdezte meg, hogy micsoda különös érdemek és jócselekedetek által szerezte meg az Istennek jótetszését, de embere semmi különöset sem tudott mondani. — Reggel fölkelek, mondta, imádkozom először magamért, aztán a családomért, utána meg munkához látok; élvezem, ami örömöt Isten számomra rendelt, este meg megint imádsággal hajtom fejemet csöndes álomra. Ez a történet egy világraszóló igazságot foglal magában, azt az igazságot, hogy a középkornak minden rajongása sem tudta az emberekből azt a hitet kiölni, hogy a hűséges, becsületes munka Isten előtt épen olyan kedves isteni szolgálat, ha nem kedvesebb, mint a remete — vagy szerzetesi módra való élés. Csakhogy ezer esztendőnek kellett az emberiség feje fölött elröpülnie, míg ezt az igazságot általánosan elismertté tette a mi nagy reformátorunk, aki levette a szerzetesi életről a szentség koronáját és megkoronázta vele a hűséges, becsületes munkát. Most már azonban minden evangélikus gyermeket megtanítanak az iskolában arra, hogy annak a közönséges cselédnek, annak az egyszerű aratónak a hűséges és becsületes munkájában épen úgy — ha jobban nem — kedvét leli az Isten, mint annak a szerzetesnek életében, aki szűk cellájában magát még véresre korbácsolni is kész. De úgytetszik, igen sok ember mégis elfelejti azt a nagy igazságot, hogy a munka igazi isteni szolgálat, hiszen a munkát és az istentiszteletet, azoknak az idejét nem tudják összeegyeztetni. Elmennek ugyan a templomba, hogy az istenigéjéből erőt merítsenek, heti vagy hónapi munkájuknak az elvégzésére, de az Isten-
