Harangszó, 1910-1911

1900-11-13 / 2. szám

G. oldal. HARANGSZÓ. 1910. november 13. des szomorúsággal megyünk végig. Kihalt minden. Az utcaporát nem veri fel senki, nincsen zsivaj, ártatlan paj- zánság, kacagó jókedv, nincsen gye­rek. Néha még arra is gondolunk, hogy itt-ott talán bizony teher a gyerek. Ha meg másfelé betekintgetünk a szobákba, vásott, neveletlen gyereke­ket találunk. Azt se tudják, mivel tartoznak édes apjuknak, anyjuknak, mit tegyenek, mit ne tegyenek, ho­gyan viselkedjenek velük szemben. Miiyen máskép van ez a ferde- szemű, kicsinytermetü japánok orszá­gában. Bezzeg ott nem félnek a gye­rektől, hanem inkább abban látják a családi élet boldogságát. Azt mond­ják, hogy „a gyermek az a vaska­pocs, mely a férfit és nőt összefűzi“. A gyerekek szüleik iránt a legna­gyobb tisztelettel viseltetnek. Amint fölkelnek ágyukból, azonnal szüleik ágyához sietnek s ott így szólnak: — Hogy szolgál a kedves egész­ségük ?... Enni is csak akkor kezdenek, mi­kor már megköszönték szüleiknek az ételt. Ha iskolába mennek, térdenállva búcsúznak el édes anyjuktól. Ha pe­dig édes apjuk megy el, kikisérik az utca ajtóig s így búcsúznak tőle: — Az Isten kisérje utain! Jöjjön minél előbb haza !.. . A japán gyerekeket nagyon gon­dos nevelésben részesítik. Hat évig járnak az iskolába s itt különösen vallásosságukat, jellemüket fejlesztik ki. Főleg azt tanulják, hogy az Istent féljék, a hazát szeressék, embertár­saikat megbecsüljék, hogy igazságo­saknak, megbocsátóknak, becsületes­nek kell lenni. És mi ennek az okos nevelésnek az eredménye ?.. . Az, hogy a japán nemzet mindig jobban erősödik, fej­lődik és gazdagodik. Tanuljunk tőlük. Kis Mihály tízesei. Irta: CSITE KÁROLY. A hitelszövetkezet pénztárosává egyhangúlag a gazdag pipás Kis Mi­hályt választották meg az atyafiak. Tiszteletbeli lévén az állás, Mihály gazda nem valami szívesen fogadta el díjtalan hivatalát. De kitérni már annyiban sem mert a megtiszteltetés elől, mert a furfangos mester olyan­formán tévé fel megválasztatására vonatkozó indítványát, hogy ezen nagy bizalmi állást a falu legtisztes­ségesebb, legbecsületesebb, leggaz­dagabb, (ez a fő s ebből következik az is) a legokosabb, szóval a legkü- lömb polgárával kell betölteni. S ez pedig szerinte nem más, mint a Kis Mihály gazduram. Akkurát igaznak tartotta ezt pipás Kis Mihály is. így el kellett fogadnia a pénztárosi állást, nehogy még más valaki legyen a legkülömb ember a faluban. Bözse néni, a felesége éppen nem örült az ura „pénztáros ur“ titulájá- nak, mert szentül meg volt arról győződve, hogy előbb-utóbb oda lyu­kad ki a dolog, hogy fizetni kell s oda rí az egész vagyon. Nagy patá­kéval fogadta Mihály gazdát az ud­varon : — ... Hát ez meg már mire jó! Külömb ember vöt annélkül is az, egész kódés falúnál... Hát azt akarja kié, hogy az egész vagyonúnkat el- sinkofálják az urak! ... Dejszen el lehet kié rá készülve, megmosdatom a vén bolond fejét minden nap, de víz és szappan nélkül. Tudom, Iste­nem, elmegy a kedve attul az úri tempótul! . . . Mihály gazda okos ember létére, egy szóval sem védekezett, csak a mindig szájában lóggó pipáját [mely­től előnevét is kapta Pógyesz Csi- csótól, a falu cimosztogatójától] szor- tyogtatta hangosabban. így a házi prédikációk, igaz hogy gyakorta ki­jártak, de napról-napra kurtábbak let­tek s két hét múlva teljesen elmúl­tak, mint a Bakter Zsuzsa néni aján­dék malaca az erdőszélen. Ugyanis (ez már több helyen is úgy szokott lenni) uj és újabb dolgok adták elő magukat a háznál, amikről Bözse néninek prédikációkat kehett tartani. Mihály gazda tehát nyugodtan el­járhat a vasárnap délutánonkinti hiva­talába. A pénzkezelést még nem tar­totta annyira terhesnek, miután ked­ves jószág előtte a pénz, (más előtt is!) de a lajstrom vezetéssel sehogy sem birt megbarátkozni. Nem is vá­gott az soha össze a pénzállomány­nyal. Különben ez még nem volt, nagy baj, ki lehetett utólag a köny- velősködő mester könyve szerint iga­zítani. Hanem egyik forró nyári napon hogy-hogy nem, a pénzállomány a tanító könyvével sem egyezett: hiány­zott ugyanis öt korona. Valakitől annyival kevesebbett vételezett be. A gyanú Csira Gergőre esett, hogy az fizetett kevesebbet. Meghivatták. Hasztalan volt, Gergő bácsi tagadott, mint egy oláhcigány. Ennélfogva Mi­hály gazdának a saját zsebéből kel­lett pótolni a hiányt. Vakarta is ször­nyű mód a fejét: — Hej! jobb lenne tán többé haza sem menni. Mert az az asszony... az asszony...! Egyszercsak felugrott a pénztár­asztal mellől. Nagyot csapott a tenye­rével a combjára s azt kiáltotta: — Tudják mit atyafiak I Annyira bánt engem a kíváncsiság, hogy becsület-jó Istenemre mondom, négy tízest adok annak az illetőnek, ha estig beválva bűnét, lakásomra hozza az öt koronát I Ezen nagyhangú kijelentésnek gyorsan hire futott a faluban, Bözse nénit a guta környékezte, mikor hirül vitték neki. Mihály gazda kertek alul lopózott haza, Bözse néni meg utcáról várta, így minden veszedelem nélkül ve­hette be magát a gazda az első szo­bába s magára zárta az ajtót. Eme kudarcát csak egy óra múlva vette észre az asszony. Az ajtó előtt tar­tott prédikációját nem irom le. Elég annyi, hogy adjon az hálát a Min­denhatónak, aki nem hallotta. De még boldogabbnak mondhatja ma­gát az, akinek nem tartanak olyan előadást. Ezekután pedig Bözse néni egy középnagyságú meszelő nyéllel az utca ajtó háta mögé állt, hogy a négy tízesért jelentkezőt kellő illendőséggel fogadhassa, Nem sokáig kellett vár­nia, nyílt az utca ajtó, de csak egy arasznyira s beszólt rajta a Csira Gergő: — Szomszéd asszony! fusson ki tüstént a telekre, most mászott föl két idegen gyerek a szentiván óma- fájokra. Bözse néninek még csak ez hiány­zott. Ha most széjjel nem robbanik az indulattól, akkor sohasem! Hóna alá fogva a meszelőnyelet, oly szi­laj futásnak eredt a kertekalja felé, hogy Gergő bácsi megcsóválta a fejét, azt dörmögte utánna: — Ejnye Bözse, igy még akkor sem tudtál szaladni, mikor csősz ko­romba megkergettelek a vágásba a vergánya szedésről, pejg, akkor liány vótál. Bekopogtatott azonnal a Mihály gazdához: — No Miska, állod-é még a sza­vadat arrul a négy tizesrül ? — Amit megmondtam, megmond­tam ; én nem másítom meg böcsü- letbeli fogadásomat; — mondta pi­pás Kis Mihály. — No ha azt mondod Miska

Next

/
Thumbnails
Contents