Harangszó, 1910-1911
1911-06-04 / 17. szám
2. oldal. HARANGSZÓ. 1911. június 4. elő a tanítványok lelkében és magatartásában ezt az óriási változást? Vájjon csupán meggondolták-e magokat, mintahogy mi olykor hosszas habozás után elszánjuk magunkat valamire? Óh, ha csak ez történt volna, akkor bizonyára mihamar új csüggedés vett volna erőt az apostolokon, amikor azt látták, hogy a nép többsége és annak vezetői ádáz gyűlölettel támadnak ellenök s a Krisztus nevének még az említésétől is eltiltják őket. Nem, itt sokkal mélyebbre ható változás történt az apostolokkal, olyan mélyre ható változás, amelynek hatása állandó maradt. — Miben áll az a nagy változás, mely az apostolokon végbement? Néhány egyszerű szóval mondja meg azt pünkösd ünnepi leckénk: „ Megtelénekpedig mindnyájan Szentlélekkel“. Igen, ez történt velők, rajtok, bennök. Beteljesedett rajtok az isteni Ígéret: »És ezután lészen ez, hogy én kiöntöm az én Lelkemet minden emberre és prófétáinak a ti fiaitok és leányaitok; a ti véneitek álmokat látnak és a ti ifjaitok látásokat látnak; sőt még az én szolgáimra és szolgáló leányaimra is kiöntöm az én Lelkemet azokon a napokon.« (Joel 2. r. 28, 29. vs.) — Beteljesedett rajtok a Megváltó ígérete: »Mikor pedig eljövend ama Vigasztaló, akit én bocsátók néktek az Atyától, az igazságnak lelke, aki az Atyától származik, az bizonyságot teszen én rólam; de ti is bizonyságot tesztek.« (János ev. 15. r., 26, 27. vs.) — A Szentlélek, a mennyei Atyának és az Úr Jézus Krisztusnak lelke szállotta meg ama pünkösd reggelén a tanítványokat; az tette őket új emberekké ; az támasztotta fel, dicsőítette meg most bennök is a Krisztust; az tette hitüket teljessé, élővé; az avatta őket a Krisztusnak elszánt, lelkes apostolaivá; az tette beszédüket az Isten igéjévé, a Krisztusról szóló eleven bizonyságtétellé, mely kétélű fegyverként járta át a sokaság lelkét. Azért nem félnek, nem haboznak többé; azért nem félnek az üldözéstől, nem félnek még a vértanúi haláltól sem; mert hitük az a diadalom, mely meggyőzte a világot. — És az a Szentlélek, aki akkor az apostolokat megszállotta, azóta az Isten igéje és a Szentségek által állandóan működik a keresztyén egyházban, a lelkeket »hívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és a Jézus Krisztusban megtartja egy igaz hitben.« Avagy talán a Szentlélek ma már elhagyta az ő népét? — Bizony, ha a keresztyénség jelenkori állapotára j tekintünk, ha látjuk, hogy a közö- I nyösség, a kételkedés, a hitetlenség, j az istentagadás, az erkötcstelenség, mennyire befészkelte magát napjainkban a keresztyénség körébe is és mennyire megritkította a Krisztus igaz híveinek sorait, ha látjuk, hogy a keresztyén egyháznak nagy területei ahhoz a száraz csontokkal fedett mezőhöz hasonlítanak, amelyet Ezékiel próféta látott maga előtt (Ezékiel 37. r.): akkor úgy látszik, mintha az Úr az ő szendéikét megvonta volna mi tőlünk, mintha elvetett volna minket az ő orcája elől. Azért sokan, és pedig nem a legrosszabb keresztyének, úgy vélekednek, hogy a Szentléleknek egy új kiárasztására van szükség, hogy a száraz csontok megelevenedjenek és új élet támadjon az egyháznak megdermedt tagjaiban. — Óh igen, az bizonyos: semmire sincs olyan nagy szüksége az egyháznak, a világnak, a társadalomnak, az egyeseknek és a népeknek, mint egy új pünkösdre, a megújulásra, az újjászületésre ! Csak arról ne feledkezzünk meg, hogy a pünkösdi csoda csak úgy ismétlődhetik meg rajtunk, ha ismét visszatérünk az Isten igéjéhez, amelyet a próféták és az apostolok hirdettek, és a szentségekhez, amelyeket Krisztus Urunk rendelt. Mert Istennek legyen hála, a Szentlélek nem hagyta el az ő népét, nem távozott el tőlünk, hanem ma is működik közöttünk újjá- szülö, megvilágosító, megszentelő, vigasztaló, boldogító erejével; ma is működik közöttünk az Isten igéje és a szentségek által; ma is működik mindenütt, ahol az Isten igéjét tisztán és igazán hirdetik és a szentségeket az Űr rendelése szerint szolgáltatják ki, mindenütt, ahol az üdvösség után sóvárgó lelkek az Úr nevében gyülekeznek az Isten igéje és a szentségek körül. Azért ide térjünk vissza, ide a lelki megújulásnak, az igazságnak, a békességnek, a vígasztalásnak, az üdvösségnek örökké kiapadhatatlan tiszta forrásaihoz; ide vezessük el azokat is, akiket az Úr a mi gondjainkra bízott; akkor lesz igazi pünkösdünk, akkor mi is tapasztalni fogjuk a Szentléleknek megújító, megszentelő, vigasztaló, boldogító erejét; akkor mi sem félünk többé a Krisztus ellenségeitől, a világ gyűlöletétől és gúnyolódásától, hanem nyíltan, bátran valljuk hitünket és egész életünk eleven bizonyságtétel lesz arról az áldott Jézus Krisztusról, aki bennünket megváltott. Magának az Úrnak Ígérete biztat, hogy egy kérésünket mindenkor meghallgatja : ha a Szentlélek adományáért imádkozunk. (Lukács ev. 11. r., 13. vs.) — Ezért imádkozzunk e pünkösd ünnepén: Jövel Szentlélek Úr Isten! Töltsd be szíveinket bőven Mennyei ajándékoddal, Szívbeli szent buzgósággal, Melynek isteni ereje Sok népet egy hitre vive. Légy velünk is, te népeddel, Hogy teljünk meg dicséreteddel. Dicsőség legyen Istennek ! Ámen. A komagaras. — Igaz történet az eklézsia életéből — Nem mondom meg a falut, igazi neveket sem említek, hogy emberszólás bűnébe ne essem. De mégis elbeszélem a dolgot, mert egy kis tanulság rejlik alatta. Valahol, mondjuk hát, hogy Arolc- háton történt. Ünneplőbe öltözött javakorbeli asszonyok komoly illendőséggel lépkednek az utcán egyenesen a parókia felé. Jómódú gazdáknak hűséges élettársai, számsze- rint hárman, úgymint: Siposné, Telkemé és Vargáné asszonyom. Velük megy azután Bergerné asszonyság is, a ki hivatalból van jelen. Siposné egy újszülött kis honpolgárt visz a karján, aki ugyancsak sirva-ríva jelenti, hogy belépett e siralom völgyébe s már ez az első útja sem felettébb alkalmatos neki. Ezt hallva a serény Bergerné (mondanom sem kell. hogy ő a bába) azzal a hivatalos tekintéllyel, mely a szülészeti tanfolyamról hazahozott nagy pöcsétes levélen gyökerezik, felhajtja a cifra selymes takarót, kibontja egy kissé a gyermek fejét és egy kis rongyba takart nedves cukordarabot, a cuclinak ezt az ősalakját dugja az elégedetlenség szájába. Erre aztán szent lett a béke. És lön nagy csendesség úgymint félóráig. De csak a fiatalság részéről, a ki pólyáiban is férfiember. A három komaasszonyról hiába mondanám, hogy nagy csöndesség lön köztük is úgymint félpercig. Nem hinnék el. Tehát vidáman folyt a hivatalosak közt tovább is egy kis ártatlan asz- szonyi — no, nem mondom, hogy tere-fere, még kevésbbé, hogy retye- rutya, hanem csak egy kis — szóbeszéd. Különösen jól érti Telkesné. Az utolsó szónak mindig az övének kell lenni, ha Siposné még idejekorán bele nem vágna és élőiről nem kezdené. Most is ő köt lelkére társainak valamit igen komoly képpel.
