Harangszó, 1910-1911
1911-05-28 / 16. szám
szent ünnepén se találhatod meg azt, amire telkednek, életednek szüksége van. Pál apostol olyan gyönyörűen mondja: »ha ő vele meghaltunk, akkor ővele élünk is. Ha türünk, akkor uralkodunk is ővele; ha megtagadjuk, akkor ő is megtagad minket.« (II. Tim. 2. 11 —12.) Az első kérdés tehát, mellyel megszölítlak az: mit hoztál nagypéntek napjáról magaddal? ... És kérlek, hogy ha valamit elmulasztottál, úgy pótold azt azonnal. Gondolj bűneidre, melyek keresztfára vitték az Isten-fiát, vétkes életedre, melyből szabadulnod kell. Gondolj arra, hogy lelked hideg, nyirkos sírban dermedve fekszik s te abból a magad erejével nem tudsz kitörni. És mégis neked uj emberré kell lenned! Uj emberré a magad gyönge akarata és az Isten végtelen kegyelme által. Ez neked életcélod, ez örökös emberi munkád, ez kötelességed, hivatásod, ez maga a te egész életed. De ezt csak akkor érheted el, ha tudtál szenvedni, lemondani, meghalni a Krisztussal. Ha megtetted, akkor uj életre támadsz te is ővele. Elindulsz egy uj utón, s veled lesz Jézus. Elérkezel egy uj életbe és mindened lesz Jézus. Harcolsz, küzdesz s az Ur megadja neked a Krisztus feltámadásának áldását: az igazság győzelmét, az örökélet reménységét. Akkor azután lelked nagypéntekjéhez hozzákapcsolódik üdvösséged megvalósulásának egy uj magaslata : ez lesz a lelked husvétja. Husvét megértéséhez tehát nem elég, ha szívünk örömét nagypéntek gyászával összekötjük. Arra kell törekednünk, hogy a húsvéti igazságok beleilleszkedjenek a mi életünkbe. Mert nem elég, ha a Krisztusról emlékezünk. Nekünk meg kell Újulnunk. Életünket meg kell fordítanunk. Csakis ez lehet husvét igazi áldása. Husvét ünnepének igazi áldása az örök élet. Nézzük, hogy: 1. mit tett Isten mi értünk, 2. és mit kell nekünk tennünk saját magunkért. I. Szombat elmúltával kis csapat indul el Jeruzsálemből. Kegyes nők a Krisztus sírjához mennek, hogy holttestét drága kénetekkel megkenjék. Az utcákon még az éjszaka félhomálya borong, de a messze égalján már halvány, keskeny sáv húzódik végig. Közeleg a hajnal. Az utcák elhagyottak. Szótlan csöndességben mennek egymás mellett, csak néha szakad fel keblükből egy sóhajtás. Egy-egy emlék megállítja őket. Fájón néznek össze: »emlékeztek-e, mikor itt járt a Mester ? .« Azután csöndesen tovább mennek. Fájdalmuk nem embert-sirató fájdalom. Nem csak a jóltevot, a jó barátot, a szeretett Mestert siratják, hanem az Isten fiát. Kétségbeesnek, mert minden reménységük összedőlt. Ok Megváltót vár
