Harangszó, 1910-1911
1911-04-30 / 14. szám
I. évfolyam. 1911. április 30. 14. szám Imádság1. Irta s elimádkozta husvét ünnepén búcsúbeszéde után Sántha Károly. Örök dicsőség Néked, oh nagy Isten, S szívbéli hála e szép ünnepért! Nincs semmi már, mely minket megrémítsen: Ma minden szenvedésünk véget ért. Bár földi örömünk legszebb virága Sokszor elfonnyad s nem nyílik ki többé: De az Urban való öröm, e drága, El nem hervad, boldogít mindörökké. Urunk hordozta a kinos keresztet, Fejére tőnek töviskoszorűt; A szent igazság megtiporva vesztett, S föld is megindult, ég is elborult. E földön, oh igazság, ez a sorsod, S úgy tetszik, hogy nem kelsz fel soha többé; De husvét jön s széttöröd a koporsót És diadallal ragyogsz mindörökké! Nehéz kérdésen gyötrődik az elme: Feltámad-e a sírból a halott? Meghalt Ő is, az élet Fejedelme, De hála! Harmadnap feltámadott. Kedves halottak, sír bennünk a lélek: Nem látunk itt titeket soha többé; De a győző Jézus igy szól: Én élek! Éltek ti is, híveim, mindörökké. Hajh! elmúlik itt minden e világon, A mi időnk nagysebten elrohan ; Gyönyörűségem, tündöklő világom Te voltál nékem s Te maradsz, Uram ! Hivatalát letészi a te szolgád, S fájón tördeli e szót: soha többé! De áldva lesz, ha jól végezte dolgát, S búcsúszava is áldás mindörökké! Tavaszi »oudo 1 atolt. Üdvözöllek barátságos égi hírnök, bájos tavasz! Ismét megérkeztél, körüllengsz bennünket enyhe fuvallatoddal és azt súgod lelkűnkbe: íme én mindent új életre ébresztek ! — Igen, a mezőről eltünteted a tél fehér halotti leplét és zöld pázsitszőnyeget terítesz szét rajta. — Visszavarázsolod ismét a régi szép tájakat: a fát ékes lombdíszével, a rétet tarka virágaival, az árnyas erdőt éneklő madaraival. — A vidám pacsirta reggeli dala új munkára ébreszti a földmívest; dalával kicsalogatja az embert a nagy természetbe, hol virágok nyitják kelyhüket és a megérkező fecskék csicseregve köszöntenek bennünket a magas levegőégből. — Mindenütt új tenyészet I Minden ágból, minden repedésből új élet sarjadzik, sőt még a csöndes sírok felett is tavaszi pompa terül el. — Mindent visszanyertünk ismét, amit a tél elvett tőlünk 1 Csak hozzánktartozóink közül, akik nagy fájdalmunkra itt hagytak és porba hanyatlottak, a kik után annyira sóvárgunk, csak ő közülük nem tér vissza senki sem ! Egy se nyújtja felénk kezét. A jól ismert hangok közül csak az övék hiányzik. És semmi jel sem hirdeti, hogy halottaink mégis élnek. Oda van tehát minden, a mi életünk egy része volt és örökre szét vannak szakítva azon kötelékek, melyek bennünket hozzájuk fűztek ! Mégis milyen élénken álltok szemeink előtt ti elhunyt kedveseink, mily híven emlékszünk arcvonásaitokra, milyen gyakran megcsendül fülünkben a ti hangotok! — Látlak téged szép gyászruhás alak bátran és megvigasztalódva a messzeségbe eltávozni jól végzett hivatásod tudatával. — A viszontlátásra ! — hangzik a rövid búcsúszó! — De milyen szomorú viszontlátás az, melyet az elhalványult élettelen porhüvely tár elénk. Ha néha-néha szükségét érezzük
