Harangszó, 1910-1911
1911-04-02 / 12. szám
1911. április 2. HARANGSZÓ. 5. oldal. kések iszonyú vagdalkodására. Aztán újra megnézte, hogy a kulcs jól rajta van-e a csavaron. Rendben volt minden. Várta hát a jelet. A gép megszólalt. Hangja élesen sivított végig a helyiségen. Nagy János egy hirtelen erős lökést tett a kulcson. De a kulcs lepattant a csavarról, ő pedig elvesztette az egyensúlyt s előre bukott a kések felé. Egy velőtrázó sikoltást hallott, aztán egy hatalmas ütést érzett a homlokán. Többet nem tudott magáról. Mikor feleszmélt, otthon találta magát a puha, meleg ágyban. Ott sir- dogált mellette a felesége, meg a leánya. De egy ur is ült az asztalnál. Az igazgató volt. Mikor észrevette, hogy a beteg fel- nyitQtta a szemét, odament hozzá. — Hogy érzi magát János ? A beteg az egyik kezét a bekötözött homlokához emelte. Aztán halkan szólalt meg: A fejem zúg, nagyon táj. Az igazgató részvéttel hajolt közelebb. — Elhiszem, szegény ember. Hát a kezét hogy érzi ? Nagy János csak most nézett a bekötött balkezére. „Egy kicsit sajog. De hát miért van bekötve ? Mi van a kezemmel“? Az asszony meg a leány hangosan felzokogtak. Az igazgató megfogta a beteg kezét s meghatottan folytatta: — Magával János iszonyú szerencsétlenség történhetett volna, ha nincs ott a leánya. Mikor a késeket meg akarta állítani, valamikép elesett s majdnem a kések közé zuhant. A leánya mentette meg. Megkapta a kabátját s a kétségbeesés erejével rántott egyet magán. És az Isten erőt adott a gyermeknek. Úgy hogy nem a kések felé, hanem kissé oldalt a tőidre zuhant. Esés közben homloka belevágódott az egyik vasoszlopba, attól van fején a seb. De a balkeze, amellyel talán fogódzani akart, odaért az első kés alá s az két ujját elkapta. Bizony a keze fejét le kellett vágni. Dehát adjon hálát a jó Istennek, hogy így megmenekülhetett az iszonyú haláltól. A jó Isten leányát küldte maga mellé őrző angyalként. Nélküle most egy alaktalan hustömeg volna. Nagy János megdermedve hallotta e szavakat. Csak most ébredt a tudatára annak a rettenetes veszélynek, amelynek ki volt téve. És a meg- mentője az a sánta, bicegő leány volt, akit üldözött, akire soha rá nem tudott nézni, akihez soha nem volt egy jó szava, egy édes mosolya... Egyszerre csodálatos melegség járta át szivét. Mintha hosszas álomból ébredt volna, oly másnak látta a világot... Kinyújtotta a kezét.. Végtelen fájdalommal, a bünbánat szent tüzével tekintett édeseire. .. S azok megérezték a néma beszédet, a kérő, könyörgő, bocsánatért esdeklő tekintetet. Odarogytak az ágyához. Átfogták a beteget. Az fejükre tette az ép kezét. Aztán csendesen sírtak mind a hárman. De a könnytől ázott arcukon már édes mosolygás játszadozott. A boldogság mosolya. Oly nagyon boldognak érezték magukat e percben, hogy a szerencsétlenség szinte eltörpült mellette. De nem csoda! Az életben sokszor a szerencsétlenség a boldogság kovácsa ! Itt is az volt! Az igazgató meghatva nézte a szép jelenetet, odalépett az ágyhoz s reszkető hangon igy szólt: „János, én úgy látom, hogy a szenvedés eltörölte a maga hibáit s megtanította arra, hogy kedveseit szeretni és becsülni kell. Higyje el, ez a boldogság alapja. Becsületes élet, egymás megértése. Én pedig a mai napon kinevezem munkafelügyelővé. Legyen becsületes, józan, igyekvő ember. Szeresse családját, ölelje szeretettel keblére gyermekét. És mindenek fölött ne feledkezzék meg az Istenről, kinek utai kifürkészhetetlenek, ki a szerencsétlenséget is javunkra fordítja. A beteg szemei megteltek köny- nyekkel. Az ajka remegett, abból, a mit mondott csak azt az egy szót lehetett megérteni: köszönöm, köszönöm !. .. Az igazgató elbúcsúzott. Az asszony kikisérte egészen a kapuig. Amikor visszatért, Éva fürtös fejecskéje ott pihent az apja mellén, aki szeretettel simogatta a boldogságában zokogó leánykát Az egyház köréből. Uj püspök. A tiszai egyházkerületben most bontották fel a püspökválasztó gyülekezetek szavazatait. Az eredmény az, hogy a többség Geduly Henrik nyíregyházai lelkészt emelte a püspöki székbe. Az uj püspök élete java korában, aránylag fiatalon kerül díszes és felelősség- teljes állásába. Nagy munkaerőt, tehetséget, kiváló vezéri képességeket visz magával. Méltán remélheti egész evangélikus egyházunk, hogy működése áldásthoző lesz az egész egyházra. Az Isten gazdag áldását kérjük az uj főpásztorra! Elhunyt ref. püspök. A testvér ref. egyháznak ismét gyásza van. Erőss I Lajos tiszántúli ref. püspök meghalt 53 éves korában. Csak egy hétig volt beteg, műtétet is végeztek rajta, de megmenteni nem tudták. Érdekes, hogy az elhunyt püspök utolsó kívánsága az volt, hogy régi gyülekezetében, Püspökladányban temessék el. Egy papírlapra utolsó héten a következőket jegyezte fel: „Megmásíthatatlan és semmiképpen el nem magyarázható, a hozzámtartozó előtt számtalanszor említett s itt is hangoztatott akaratom, hogy ne Debrecenben, hanem a püspökladányi református temetőben temet- tessem el abba a sirba, a hol boldogult első feleségem hamvai nyugosznak. Temetésem a lehető legegyszerűbb legyen mondjon fölöttem egy tiz percig tartó imádságot a debreceni nagytemplomban a püspökladányi református lelkész, de imádság legyen az a nagy Istenhez s ne afféle okoskodás, a minővel egy idő óta szemkáprázatba ejtik az embereket. Több és másféle beszédet nem akarok. Gyászruhát és divatos fátyolokat én érettem senki is egy pillanatig se viseljen ; hasztalan koszorúkra ne költsön, így legyen ! Ez az akaratom és mindenkitől elvárom, hogy tiszteletben tartsák. A szent- háromság egy Isten nagy nevében. Debrecen, 1911 március 17. Erőss Lajos dr.“ Kitüntetés. Ö Felsége a király Zsigmondy Jenő budapesti ügyvédet, a budapesti gyülekezet főfelügyelőjét s az egyetemes egyház főjegyzőjét udvari tanácsosi méltósággal tüntette I ki. A kitüntetés egy rendkívül értékes férfi egyházi munkálkodását része-
