Harangszó, 1910-1911
1911-04-02 / 12. szám
4. oldal. HARANGSZÓ. 1911. április 2. Minden lélek keseregjen, Köny peregjen. Bánkódjatok, angyalok ! Ma lön az Ur szent halála, Sírba szállá, Kiben élek és halok. Oh gyászos nap, oh siralmas, Oh fájdalmas! Mint szenvedsz, oh mi Urunk! Számtalan sok a mi vétkünk, S meghalsz értünk, Sebeiddel gyógyulunk. Oh mi példánk, egy szentségünk, Kit nyújt nékünk A szent evangyéliom: így kell-e fürödnöd értem Piros vérben, Tiszta fehér liliom ?! Mi vétkeztünk s Te bűnhődtél, Értünk jöttél S nincs már többé kárhozat. Sírba szállasz, hogy újonnan Fölkelj onnan, Oh ártatlan áldozat 1 Ha jön az est s nyugszik a nap: A fáradtnak Hoz nyugalmat, pihenőt: Elnyugodtál hitünk napja, S nyugtod adja A megnyugvást és erőt. Oh világnak napja, jöjj fel, Víg örömmel, Várva-várjuk a napot. Kelj föl, hagyd ott a koporsót, S halljuk a szót: A Krisztus feltámadott! Isten útja. Irta: Szombath Ernő. Nagyné szorongó szívvel ült fel ágyában. Az ablak alatt nehéz léptek zaja hallatszott. Tudta, hogy ki jár odakünn. Felkelt hát, hogy ajtót nyisson. De még a ruháját se kapta magára, már is iszonyú dörömbölés hallatszott a konyha ajtaján. Hirtelen rádobta ugyan a dunyhát a leányára, de már késő volt, a gyermek felriadt álmából. Az asszony kisietett, s elfordította a kulcsot. Az ajtón férje, Nagy János tántorgott be. A civakodást már a konyhában kezdte. De az asszony nem szólt semmit. Bezárta az ajtót s bement a szobába, hogy zokogó gyermekét lecsillapítsa. A férfi utána ment. A düh szinte elborította amúgy is feldúlt arcát, amint rákiáltott a gyermekre : — Már megint nyöszörögsz te poronty ? Elhallgass ám, azt mondom! Az asszony odalépett hozzá. Megfogta a karját: — Ne bántsd a gyermeket János! Nem bánt az senkit. Csak az fáj neki, hogy így lát téged! Eredj, feküdj le. Majd holnap minden jó lesz. A férfi kirántotta kezét az asszonyéból. — Nem nyugszom addig, míg el nem pusztul a háztól az a gyerek! Nem tudom nézni. — Bánt a lelkiismeret János. Az nem hágy nyugtot. Pedig Éva szeret téged. Csak az fáj neki, hogy te így jössz haza. János, János, mi lett belőled ?! S mi lesz belőlünk, ha így folytatod ? A férfi, mintha kissé magába szállt volna, lassan dünnyögte: — Csak az a nyomorék ne volna 1 Csak az ne történt volna 1 Bár sohse látnám ! Az asszony szelid szemrehányással nézett urára. — Ne káromold az Istent! Inkább adj hálát, hogy nagyobb baj nem történt. — Jó, jó, már sokszor mondtad. Te mindig így beszélsz. Aztán nagy nehezen levetkőzött. Végigdőlt az ágyon s a másik percben már hangosan horkolt. Az asszony is visszabujt a leánya mellé. Suttogva beszélt hozzá. Csit- títgatta, vigasztalta. S úgy látszik, sikerrel, mert a gyermek szepegése mind ritkább lett s aztán végleg elcsendesedett. Elaludt. A néma csendben oly egyedül érezte magát az asszony. Végiggondolta egész életét, s kicsordult a könnye. Mily szépen megvoltak kezdetben, amikor a gyermek megszületett. Szinte vetélkedtek, hogy nielyikük szereti jobban a kis Évát! És azután megtörtént az a szomorú gyászos eset. Valami mulatságot rendeztek a gyárbeliek. Csak késő éjjel jött haza, akkor is részegen. Pörlekedni kezdett, amiért várta őt. A hangos beszédre felébredt a kis Éva. Akkor volt három éves. Hangosan sírni kezdett. Ez a végsőig inge- relle a borhoz nem szokott embert. Odaíámolygott az ágyhoz s felkapta a gyermeket. De elvesztette az egyensúlyt, elesett. A szegény gyermek kiesett a kezéből s nekivágódott a szekrény élének. Akkor törött el a jobb lába. Isten csodája, hogy' nagyobb baja nem történt. Ennek már nyolc éve. S azóta sánta a gyermek. És azóta iszik János. Hétről-hétre, amikor a fizetés napja van, úgy támolyog haza. S ilyenkor mindig a gyermekkel van baja. Persze, furdalja a lelkiismeret. A szegény asszony úgy elkesergett szomorú életsorsán, hogy észre se vette a hajnal pirkadását. Nagy sokára elaludt. Késő reggel ébredt fel. Gyorsan felöltözött s hozzáfogott a napi munkához, hogy aztán a templomba mehessen. A férfit költögette: — Kelj fel János. Jöjj az Isten házába 1 Az a fal felé fordult. — Hagyj békén ! Álmos vagyok! — De csak kelj fel. Vasárnap van. Templomba megyünk! A térfi boszús lett. — Mondtam már, hagyj békén I Nekem nem kell templom 1 Nekem nincs Istenem 1 Az asszony fájdalmasan nézett az elvakult emberre. — János, János, ne szólj rosszat 1 Csodálatosak az Isten utai.! Rettenetesen megbüntethet! — Jó, jó, csak ne prédikálj. Inkább siess a templomba. Ott neked valót beszélnek! Az asszony fájó szívvel távozott hazulról. S a templomban buzgó szívvel kérte az ő Istenét, hogy hallgassa meg imáját, térítse jó útra az ő emberét, aki nem rossz, csak elvakult, téves utakon bolyong. Mire hazaértek, az ember már nem volt odahaza. Csak éjjel került ismét vissza. S másnap — mivel nem al- hatta ki magát — kábult fejjel állt be a munkába. Csak immel-ámmal végezte dolgát a gépek körül, pedig oda tiszta fej, kettőzött figyelem szükséges. Déltájban Éva meghozta az ebédet. A kosarat az egyik sarokba tette, aztán oda állt az apja mellé s ott nézegette a gépek zakatoló munkáját. Közben megszólalt a gyár harangja. A delet jelezték. A gépész odament a kazánhoz, hogy a gőzt kieressze s megállítsa a gépet. De a szelepnek valami baja esett. A gépész megparancsolta Nagynak, hogy kerülje meg a kazánt s nézzen át a túlsó oldalra, hol a kések végzik az aprítás munkáját s ha majd ő fütyüléssel jelt ád, akkor csavarjon egyet a kések hengeres csavarán, hogy azok egyszerre megállhassanak. Nagy János engedelmeskedett. Elindult, hogy a parancsot végrehajtsa. Éva mindenütt a nyomában volt Mikor odaért, kezébe vette a kulcsot. Neki illesztette a csavarnak, majd egy pillantást vetett a hatalmas
