Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6-12. szám
romlott természetünk azt kívánja, hogy a másik eszközöm legyen, én legyek a magam célja; a másikat fel kell áldoznom, fel kell élnem s annyi becset tulajdoníthatok neki, amennyi hasznom, vagy örömöm van belőle. Ezzel szemben Krisztus éppen a lábmosásban egy másik törvényt iktatott bele a világba: azt, hogy a másik ember a cél, én az eszköz, magamat áldozom fel, fő, hogy 6' éljen s akkor töltöm be rendeltetésemet, ha az én életem a másikét emeli, élteti és táplálja. Ez az Isten akarata; ezzel gyógyítja meg a világot, oldja fel benne a megrögzött átkot viszi tovább a helyreállítás óriási müvét. Ez a váltság életfolyamata. Isten azt kívánja, hogy feláldozzam magam másokért. Mindezt azáltal teszi lehetővé, hogy önmaga szívéből kivesz valami csudálatos eret és átplántálja az én szívembe és ez képessé tesz engem arra a nagy szolgálatra. Ez az erő a szeretet. A szeretet egyfelől Istennel kapcsol egybe, biztosítja szándékával, törvényével, lénye titokzatos és örökkévaló sodrával való egységemet, ugyanakkor eggyé tesz felebarátommal, akinek életébe átömlik az én életem, mint a víz az egyik tartályból a másikba s én megfogyatkozom és eltűnők azért, hogy ő meggyarapodjék és éljen. így leszek részese annak a titokzatos világfolyamatnak, amelyben Isten dicsősége érvényesül, akarata tündökletesen végbemegy, uralkodásának semmi híja nincs s ezt a folyamatot az én szeretetemben és szolgálatomban, magam életének a feláldozásában és a magam életének a megnyerésében hordozom. Az, aki nem áll be Istennek ebbe a világépítő, világszépítő, világmegváltó életsodrába, hanem szembehelyezkedik vele és Isten dicsősége helyett a maga dicsőségét, hasznát, örömét, életét kívánja szolgálni, úgy jár, mint az a száraz ág, amely bajt akar vívni az égiháborúval: összetöri, elsodorja, semmivé teszi. Aki nem tud szeretni, szolgálni, áldozni, elveszett. Milyen tündöklőén világít az Ige: „Aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt s aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt.” Egy kis jeruzsálemi házban, tizenkét ember között, felállott a tizenharmadik, levetette felső ruháját, kendőt kötött a derekára, a cseréptálba vizet tölött s együgyü halászok és megvetett vámszedők poros, sebes lábát megmosta. Ez a tizenharmadik a Királyok Királya, az Uraknak Ura, az Élet Fejedelme. Ebből a parányi kezdetből nőtt ki a keresztyén jótékonyság, a diakónia roppant hőskölteménye. Ez az a láthatatlan világ, amelyiknek minden polgára azért hatalmas, mert szolgál, azért gazdag, mert szegény lett, első helyre jutott, mert utolsónak adta magát, megnyerte az életet, mert eltékozolta. Ez az áldozat diktatúrája, a szolgálat uralkodása. 1938 6 Harangszó
