Harangszó, 1959 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1-5. szám
EL KÉNE INDULNI... ...játszva, dalolva hazafelé /Kodály/ A napokban az egyik itteni magyar kultúregyesület körlevelében legfontosabb feladatunk nagyon pontos meghatározására találtam. Üj helyiséget béreltek és bevallják, hogy megválasztásánál nem az volt céljuk, hogy a felnőttek nyugodt és kényelmes kvaterkázását biztosítsák, hanem az ifjúságnak akarnak minél jobb, minél kellemesebb helylyel szolgálni. Nekünk, hazánktól távol éló' magyaroknak legfőbb gondunk ifjúságunk megőrzése kell, hogy legyen, örömmel hallom és olvasom, hogy egyre többen érzik a felelősséget, mind több helyen készítenek a felnőttek táborhelyeket, hogy egybegyüjthessék fiataljainkat. Nagy gonddal, szeretettel kell előkészülnünk azokra az alkalmakra, melyeken összejönnek gyermekeink. Nfe elégedjünk meg azzal, hogy a magyar szót adjuk, válogassuk azt is meg, hogyan szerettetjük meg. Január folyamán résztvettem egy táborozáson. A gyermekek különböző fokú nyelvi tudással érkeztek. A kis csoporttal foglalkozás közben felmerült szinte minden probléma: hogyan kezdjük a nyelv tanítását, hogyan kívántassuk meg a magyar nyelven olvasás és írás ízét, mit adjunk a magyar szellem gazdag kincsesházából, hogy a további tanuláshoz alapul szolgálhasson? Hogy növeljük érdeklődésüket? Mi az, ami legközelebb áll hozzájuk? Mielőtt ilyen nagy munkához fognánk, saját tudásunkról kell alaposan számot adnunk. Nem tapadt-e hozzá sok sallang, az igazán szép és magyar mértékéhez hasonlítva értéktelen ? Soh’sem felejtsük el, hogy gyermekeink kevesebbet foglalkozhatnak hazájuk kultúrájával, mint az otthoniak, adjuk a legklasszikusabb megnyilvánulását minden téren. Gyarlóságunknak tudatlanságunknak segítségére siet maga a gyermek. Gondolkodása objektív, mentes az érzelgősségtől, giccstől. Csak a klaszszikus forma áll közel hozzá. A mi feladatunk tehát azt nyújtani, ami lényének legjobban megfelel. A cserkésztáborban láttam, nogy legnagyobb segítőtársunk munkánkben a zene, közelebbről, a magyar népdal. Az együtt töltött két hét elég volt ahhoz, hogy azok a résztvevők, akik a táborozás kezdetén alig beszéltek pár szót magyarul, sok népdallal gazdagodva tértek haza és attól kezdve otthonuk csak úgy zeng a szép dallamoktól, még a szülőkben is felébresztik az elfelejtett szép melódiákat. A gyermekek zenei nevelése nem új felfedezés. Az Egyház már a középkorban nagy gondot fordított a zenei nevelésre, hiszen a templomi kórusokban a szoprán- és altszólamokat fiúkkal énekeltették. Székesegyházak mellett több helyen állítottak fel zenei iskolát „scola cantorum”ot. A reformáció még jobban megerősítette a zene kiváltságos helyét a nevelésben. Luther szinte „beleénekelte” a reformációt a lelkekbe. Őseink magasfokú zenei műveltségéről tanúskodnak zsoltáraink, régi énekeink dallamai. A reformáció első századainak buzgó hitélete megkövetelte zenében is a klasszikus formát s csak a hitélet lanyhulása, a zenei nevelés elhanyagolása hozta magával a múlt század folyamán a dallamok leegyszerűsítését, elszíntelenedését. A XX. század elején a zenei órákat, vagy ahogy akkor nevezték: „tandalórákat” keserves robotnak érezte diák és tanár egyaránt. Erről a mélypontról Kodály Zoltán lendítette új irányba a zenei nevelést. Mint egyik cikkében írja, sétálgatott a budai Harangszó 17
