Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10-12. szám
latba ejtő vitézséggel verik vissza a francia és angol tömegtámadásokat, amikor a magyar országgyűlésen akad egy u. n. demokrata képviselő, aki az «éppen folyó vitába közbekiált, hogy vegyék tudomásul, hogy ők — “mi“, a demokrata párt — entente barát, tehát : az ellenség győzelmére koccintanak és örülnek a magyar vereségnek. 1918. október 17-én a parlamenti ülésen Tisza István bejelenti az országgyűlésnek, miszerint a háborút immár elvesztettük, most már az egyetlen feladat, hogy a békét legalább megnyerjük. Kéri Károlyit, hogy dolgozzon a pártjával ebben, a többi nemzeti pártokkal együtt. Gróf Károlyi mosolyog... Az események nem is peregnek, hanem feltartóztathatatlanul robognak — a megsemmisülés felé. Az egyetlen szilárd pont, mindenki reménye és bizalma, hogy Tisza István még meg tudná menteni az országot. Ez a néma, szótalan, soha semmitől és .senkitől meg nem rettenő komoly féríiarc a forradalom előkészítőinek és rendezőségének is az egyetlen — réme. A radikális, a szociáldemokrata, és a még a csatornák mélyén rejtőző kommunista, a nemzettől idegen pártok egyetlen jelentős akadálya. A környezete, de meg maga Tisza István is tudja jól, hogy ellene most már minden intézkedést megtettek: sorsa meg van pecsételve. Kérlelik, hagyja el a kétes elemektől hemzsegő fővárost, a zavarosban a bérgyilkosok teljes biztonságban végezhetnek vele. Tisza marad... Szembenéz a Végzettel és •—• kidől! Az est sötétjében nyolc fegyveres bandita hatol be hozzá. A háború felidézésével vádolják. Tisza tiltakozik, hogy része lenne benne, közben a fegyverek dörrennek és... összeomlik az utolsó gát, ami a szennyáradatot feltartózhatná. 1918. október 31.-én, esti 19 óra 10 perckor az 57 éves borosjenői vitéz ■gróf Tisza István, akit az Országos Tisza István (Benczúr festménye) Vitézi Rend halála után a legelsőként avatott fel vitézi rendtársai közzé, már Csaba királyi vitézei között halad a csillagporos menybeli országúton. Tisza Istvánt nem szükséges méltatni. Nagysága felöl éppen eleget mondanak a tettei, meg az az ür, amit maga után hagyott. Az orvgyilkosok éppen azt a Tiszát vádolták a háború felidézésével, aki Magyarországot képviselve egyedül emelte fel szavát a háború ellen és aki egy pillanatra sem szűnt meg a háború mielőbbi befejezésén munkálkodni. 1914. julius 1-én kelt felirata, amelyben az uralkodónak a magyar kormány álláspontját kifejti Szerbiával szemben, csak július 31.-én az ultimátum elküldése után kerül a király kezébe, aki az aláíráskor az ultimátumra megjegyzi, hogy “Die Note ist sehr hart!“ Bizonyára Tisza álláspontjának ismeretében, amely szerint a magyar — 11 —
