Harangszó, 1958 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6-9. szám

— Még hogy!... Hát az meg hon­­nét tudja?..­— Az?... Az meg onnét tudja, mer' hogy az meg csikós-számadó volt itt a Tolvajosba!... Hát!... Innét származtunk mi el Szánkra!... Itt őr­­zötte az én apám a szentmiklósi gaz­dák ménesit!... Ahun e!. . . Ősz*-, hogy esett az eset? Mondja már el nekünk is !•.. — Elmondom én !. .. Hagy tud­ják !. . . — Ezernyolcszáznegyvennégy nya­rán, — fene meleg volt, —• az apám meg a ménest itt a csárda környékén legeltette... — Igen csak kiszáradt a torka, oda­intette hát magához az öregebbik le­gényt: — Gyere csak, azt mondja, megigyunk a csárdában egy üveg bort.. Osztán majd fölváltod a társad, a Palit. . . — Hát úgy is volt, beültek a csár­dába. . . •—< Ahogy oszt ülnek, iszogatnak a hűvösön, egyszer csak nyílik ám az ajtó, oszt beköszön valaki... — Ül asztalhoz szépen, oszt bort parancsol. . • — Az apám holmi kódorgó diáknak nézte, mer’ hogy zsinóros mentét, roj­tos nyakkendőt, magyar nadrágot, meg könnyű kis csizmákat viselt... A fején meg tollas kalpag volt. .. Hogy osztán leült, a kalpagot a fo­gasra tette, a nagy-nagy haját hátra­­símítóttá, oszt a bajuszkáját megpö­dörte ... Az apám odasúgta a legénynek: — Eridj már oda oszt tudakold meg tüle, hogy miféle... Odamegy a legény: — Engödelmet, uram, — ha mög­­nem sérteném, ki légyen ?. .. Az ráemeli a szemét, oszt kissé mo­solyogva mondja:-— Petőfinek hívnak... Ahogy az apám elérti a szót, maga is előre hajol, oszt megszóllal: — Csak nem a poéta ?... — De az •.. — Aki azt a szép verset írta, hogy: — Te vagy, te vagy, barna kislány, szemem, lelkem, fénye !. .. “ — Az... — Meg, hogy: A virágnak megtil­tani nem lehet...-— Az... — Meg, hogy: Árvalányhaj a sü­vegem bokrétája.. . — Az... Az.. • Erre már osztán föláll az apám, oda­megy hozzá, oszt megfogja, megrázza mind a két kezével a kezét: — Hogy az én Istenöm áldja meg!... — No, aztán elkezdenek beszélget­ni, borozgatni... A csikóslegény meg tátott szájjal hallgatta... De osztán egyszer csak ő is meg­szólalt, mert valami ugyancsak döfte az oldalát: —• Hát ha mög nem sértőm, —- ha poéta az úr, — nem tudna rólunk, csikósokról is verset írni?... —• Petőfi ránézett: — Megpróbá­lom !. .. Azzal elővette a noticét, meg a plajbászt, fölkönyökölt az asztalra, oszt hozzáfogott. . . Kis fertály óra múltán fölolvasta: Pusztán születtem, a pusztán lakom, Nincs födeles, kéményes hajlékom; De van cserényem, van jó paripám; •Csikós vagyok az alföldi rónán. Szőrén szoktam megülni a lovat, Ha ide, vagy oda utam akad; Nem szükséges a nyereg a hátán, Csikós vagyok az alföldi rónán. Gyócs a gatyám, patyolat az ingem... Nem vettem, a rózsám varrta ingyen, Hej, maholnap az én piros rózsám, Csikósné lesz az alföldi rónán... — 33 —

Next

/
Thumbnails
Contents