Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7-9. szám
Varga István huszár káplár 1849. április 7. A történelem nemcsak a hadvezérek tetteit örökíti meg; gyakran feljegyzi az egészen apró emberekét is, ha azok valami rendkívülit tettek, vagy súlyos helyzetben példaadóan viselkedtek. Egy ilyen feljegyzés jelent meg a “HÖLGYFUTÁR” 1869. évi április 7-i számában “Ma 20 esztendeje“ címmel. Az ilyen visszaemlékezések közlését a kiegyezés előtt erősen tiltották és a “lázadás feldícsérésének” minősítették, amiért elég hosszú áristom büntetés jára. Ez a “szemtanú”-leírás” ha nem is vérontásról emlékszik meg, csupán arról, hog a szereplő daliák egy-egy pohár móri karcost hajtották fel, mégiscsak hősi cselekedetnek számít: megfutamították vele a császári ármádia főparancsnokát, Windisgraetz herceg cs. k. tábornagyot. E szemtanúleírás” nem tárcának készült, sem anekdottának, csupán viszszaemlékezésnek volt szánva az elmúlt nagyidőkről amikor Isaszegnél még javában dörgött az ágyú és az egész Pest-Buda lélekzetvisszafojtva hallgatta, mint közelednek a dörejek. A város még tele volt osztrák csapatokkal, ekhós kincstári társzekerek, nehéz, megvasalt, embermagas kerekeiken irgalmatlan lármával döcögtek a macskakövekkel kövezett pesti utcákon; a kocsik saroglyáihoz szörnyen összetört lovak voltak kenderkötőfékeikkel kötözve. Ki sántított, ki meg eleven seb volt: a marjukat felnyomta a nyereg, a csípejüket feltörte a soványság; sipoly, tályog, eleven hús; a sörényök gubancos, a szőrük gondozatlan, kócos, keféletlen. Rossz nézni is. Ütőn, útfélen maradozók baktatnak: köpenyük sarka elől a térdnél felgombolva, mintha frakkot akarnának vele utánozni. Puskájukat a csőtorkolattal lefelé akasztják a vállukra: Így könynyebb — mert így szabálytalan! A közöny, a fásult fáradtság messziről lerí róluk. Ki kovát csihol, hogy pipára gyújtson, ki meg egy kitekert nyakú jércét koppaszt menetközben, hogy majd az “Abkochen”(1)-nél, a “lefűzésnél” csibelevessel traktálja meg magát (bizony megfizette az árát!?), akad olyan, aki szájhermónikával valami He.matslied (2)-del vesződik, de egy sem, aki az elakadt “Feldhaubitz” (s)-on taszítna egyet, pedig a nagycsontú, vércsederes pinzgauiak (3-a) át a Fahrkanonierok(4) ugyancsak csépelik. , A Házak előtt itt is, ott is katonai társzerek állanak, bennt a kvártélyon a tiszt urak csomagolnak s a szekerek most arra várakoznak. A hajóhídnál a sok irányból jövő járművek, csapatok, összetorlódnak, türelmetlen szitkokkal igyekeznek egymás elébe kerülni, pedig egy szeplősképű, égrenéző orrú picnér(6)kapitány majd kiordítja magát, hogy a híd forgalmát rendben tartsa. A járókelőket ez a hadművelet, — az osztrákok híres “Flakenbewegung”(7)-ja pedig szerfelett érdekli és a bámészkodó nép elárasztja az utcákat. Most pedig a szemtanúé a szó: “... akár hiszik, akár nem, a visszavonuló császári osztrák társzekerek mellett ott lovagol pipázgatva egy huszár patruj, a Nádor huszároktól. A zöld dolmány, fekete csákó veres tollforgóval nem hagy kétséget, hogy kikkel van dolgunk. A huszár patruj a “Hatvani(8) utcából befordul a Kígyó (9) utcába, onnan, mint ki jól ismeri az utat, ráfordulnak a Váci(10) utcára és a nyomukba már csődületté keveredett utcagyerekekre rá se hederítve egykedvű, békés pipaszó mellett a Színháztérről1) lovagolnak. Itten megállanak és tanakodnak. Ezenközben az utaci sétáló közönség is felgyülekezik. Szeretnék megvivátozni a rég nem látott honvéd hősöket, de 19 —
