Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

a betegágyon, azt mondotta, hogy áldja az Istent, mert itt a betegágyon hajlott oda a szíve Krisztushoz és találta meg a boldogságot. Ennek az embernek a szívében angyalok énekeltek, amikor az ajkán reszketett a bizonyságtevés: “Érzem, hogy az örökélet már e földön az enyém lett”. Ismertem embert és magam is ilyen vagyok, akik elmondhatják: milyen jók voltak a kételyeim, most világosabban látom az igazságot. Jók voltak az elcsüggedéseim: most elevenebben érzem, hogy az Isten gondot visel. Visszaemlékszem sok alkalomra, amikor Isten az utolsó pillanatban belenyúlt az életembe, segített, mikor már reménytelen volt a helyzet, másként történt valami, mint ahogy én akartam, zúgolódtam, panaszkodtam s évek múltán rájöttem, hegy milyen rossz lett volna, ha úgy történt volna, ahogy én óhajtottam... Hálát adok az Istennek — mondja sok lélek, akinek vannak az Istennel való viszonyában élettapasztalatai. Aki idáig eljut, az meg tudja érteni a predestinációt, mert az már átélte és éli annak igazságát.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a predestináció a tapasztalat tanítása és nem a bölcselkedésé. Magyarázd meg a kis gyermeknek, aki még sohase evett cukrot, hogy milyen édes a cukor. Sohase érti meg. De ha adsz a szájába egy szem cukrot, többé nincs szüksége magyarázatra. Aki ott álldogál egy magas hegy lábánál, az sohase tudja kiokoskodni, hogy ott fenn milyen panoráma tárul a szemlélő elé. Fel kell mászni a hegytetőre. Aki az út kezdetén van vagy, aki otthon marad, hiába veszi elő a legjobb útikalauzokat, sohase fogja megszerezni azokat az élményeket, amiket az utas megszerez Beadeker nélkül is.

Az ősz táján egy barátommal utaztam együtt vonaton. Egymással szemben ültünk és beszélgettünk. Mikor már kifogytunk a háború, a politika s a napi élet nyomorúságainak a kérdéseiből, nézegettünk kifelé az ablakon. Milyen csúnya, sáros falu — jegyzi meg a barátom. — Milyen gyönyörű kertek vannak benne — mondom én. — Honnan tudod, jártál már ebben a faluban — kérdi csodálkozva a barátom. — Nem jártam én soha, de látom — felelem. — Nohát, nagy a fantáziád, nincs itt semmi kert... Már majdnem összevesztünk, végül kisült, hogy a nézeteltérésnek a magyarázata abban van, hogy ő a menetirányban ült, én pedig a visszaülésen. Természetes, hogy nem láthatta azt, amit én láttam. így vagyunk a predesztinációval is. Csak a visszaülésen láthatjuk meg annak igazságát. Valahol azt olvastam, hogy az örökkévalóságba egy diadalkapun át érkezünk meg. A kapura ez van felírva: Iövei! Mikor aztán megérkezünk és visszanézünk, a kapu belső oldalán ezt a felírást olvashatjuk: Isten hozott.

СЖЭСЙО- 28 -