Harangszó, 1957 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1957-04-01 / 4-6. szám

Erdély ßelke

“A lélek él: betűben, kőben, fában, Hullámos hangban és merev márványban, Száz változáson át —

Amig meg nem tagadja Önmagát“.

Reményik Sándor.

Gyakran visszanézek. A multat idézem. Székely tulajdonság és lelki adottság. Most is felrepülök a gondolat szárnyán, magam mögött hagyom az Operenciát, negyek, szakadékok felett suhanok el messze túl a Királyhágón, ott százszor bejárom a jól ismert tájat, minden régi utat, ösvényt, lábnyomokat, gyermekkori cipőm apró kis nyomait, melyeket a tarack, a gyom már rég benőtt s amit rajtam kívül már senki sem láthat. De nem csak a térben teszem meg az utat, hanem időben is gyorsan visszafutok sok - sok évtizedet vagy évszázadokat s az a nagyon régmúlt jelenemmé válik.

Kilenc éves vagyok. Első gimnázista. Gyönyörű május van. A tornákért fáin pompázó lombsátor néha aláhullat egy kövér vízcseppet abból a permetből, amely percek előtt locsolta üdébbre majdnem haragosan sötétzöld levelét Az ákácfa-virág, a lila orgona s a fehér gyöngyvirág bódító illata úgy áramlik felém a nagy tornakertet szegélyező házak gondozott kertjéből s az Őrhely oldalán elfekvő temető virágerdejéből, hogy belerészegszem.

Egyik pádon ülök, háttal az Őrhegynek s elmélázva nézem a Maros völgyének azt a kis szakaszát, ahol

I.

Csombord alatt könnyű vízpárával jelzi azt az utat, hol a folyó medre Alvincz felé tér el. Most kivételesen csendes a tornakert. Sehol egy nebuló. Semmi sem zavarja azt az áhitatos magába szállt csendet, melyben érzelmeim é/S gondolataim szabadon rügyeznek.

Gondolatomban most, tovatűnt századok régmúltjában vagyok. Látom Bethlen Gábort, a nagy fejedelmet, itt mindjárt alattam a piactér sarkán. Lováról pattant le. De most ő nem olyan, min amilyennek a róla festett képek szokták ábrázolni. Sokkal fiatalabb. Hatalmas, nagy férfi és mázsás buzogányt forgat a kezében. Aranyból kovácsolt gyémántos sisakján olyan sastoll forgó, amilyent ember még soha sem Iáhatott. Úgy hiszem, griffmadár tollából téphették. Hosszú, nagy léptekkel szeli át a teret s arany sarkantyúja olyan hanggal peneg, mintha a mennyország összes tündérei egy kórusba vonva, száz katona-banda és a Cerberuszok teljes zenekara játszana egyszerre. Látom még, hogy belép egy kis palotába a most még nem lévő Kollégium előtt.

Tekintetem most már messze tovább siklik arra a mezőre, mely a városon túl a Maros balpartján húzódó hegyekig szélesen terül el.- 14 -